Lángh Júlia

Nem könnyû demokratikusan gondolkodni és érezni ott, ahol az egész társadalom tekintélyelvû, mindig is az volt, ahol csak az apának, a nagyapának, a falufőnöknek, a törzsfőnöknek, a helyi királynak lehet szava.

Nehezen lehet jó szívvel képviselni azt a hitet, hogy az euro-atlanti társadalmi berendezkedés és technikai civilizáció, ellentmondásaival, ártalmaival, a bolygó jövője iránti szégyentelen vakságával, millió hibájával olyan nagyon példamutató lenne (csak ugye jobbat eddig még nem találtak ki), de ha csupán idealizált múlt-képeket és kidagasztott mellû önazonosság-tudatot lehet vele szembeállítani, akkor nincs sok választás. Nem tudunk átszállni egy másik planétára, hiába lenne néha leginkább ehhez kedvünk.

Másutt lenni jó, más világokat, más életeket megismerni, bennük részt venni vonzó, az ember valahogy tágasabban érzi magát, szelleme nyitottabb, lelke nyugodtabb, teste könnyebb lesz. Aztán persze hazamenni is jó (és majd újra elmenni is).

Az őrület a normális abban a világban, amelyből semmit sem értünk.

A soha többé érzéséhez, ahogy múlnak az évtizedek, az ember lassan hozzászokik, ahhoz a zsibbadáshoz a szíve táján, amit már alig lehet fájdalmasnak nevezni. Még jelen vagyok, de már nosztalgikus.

El nem tudom képzelni, milyen lehet férfinak lenni. Férfinak lenni ijesztő, a társadalmi elvárások nagyobbak és félelmetesebbek, teljesíteni kell. Én bármikor megengedhetem magamnak, bár csak ritkán szoktam, hogy visszabújjak amögé az imázs mögé, hogy istenem, én egy esendő nő vagyok.

Nagy a világ, annyi hely van, miért lenne muszáj ugyanott leélni az életünket, ahol végül is, véletlenül, megszülettünk?