Lázár Ervin

A világban mindenkire rá van bízva valami. Valami nagyon fontos.

Ha távolodsz Istentől, akkor is közeledsz hozzá, csak a hosszabbik utat választottad.

Isten nem törődik semmilyen külsőséggel és magyarázattal és dogmával és ornátussal és liturgiával. Isten csak a te tiszta szíveddel törődik.

A szeretet nem áldozatvállalás, hanem életszükséglet (nélkülözhetetlen az élethez).

A leglehetetlenebb dolgoknak is neki kell vágni néha, mert ezekből származnak az ember legcsodálatosabb élményei.

Okosabban kellene bánni az embereknek a természettel. Úgy, hogy minden élőlény meglelje benne a maga nyugodalmas élőhelyét.

Sohasem kötök nyakkendőt. Sőt a cipőmet sem tisztítom, csak hetente egyszer. Ezek felesleges dolgok. Külsőségek. A szív az első... Értitek? A szív!

Nincsenek jelentéktelen dolgok! Csak olyanok, amik téged nem érdekelnek.

Ha nem az évek múlásával mérnénk magunkat, hanem cselekedeteinkkel. Fura helyzet volna. Egy 50 éves csecsemő és egy 20 éves bölcs "öreg".

Egyszer csak arra ébredünk, hogy a teljesség, amire vágyakoztunk, amit minden erőnkkel meg akartunk valósítani, nagyrészt hiányokból áll.

Mindenki maga állítja elő érdemeit, és csúfságait is persze. Hogy mi az érdem és mi a csúfság? Nem túl bonyolult, minden józan értelmû ember meg tudja ítélni, ha egy kis fáradságot szentel neki. Önmagát pedig mindenki kénytelen megítélni, ha akarja, ha nem. S mindenki igazi bírája: önmaga. Elfogultak, önimádók, tévelygők, aranyborjú-imádók? Akkor is van egy másodperc, egy sajgó sejtés, egy csöppnyi keserû íz, ami kikezdi a mondvacsinált örömöket, a látszatsikert, a látszatéletet. Ez a büntetés. Súlyosabb mindennél.

Egyszer egy este történt, röviddel azután, hogy hazaértem. Álltam a szoba közepén, és úgy éreztem, elemészt a szomorúság. A tehetetlenség. A szívemen karcolások, hajszálrepedések. És akkor szétestem. Tagjaim kopogva szétgurultak a szobában, csilingeltek a csontok, a belső szervek puhán gördültek, mint a kilyukasztott gumilabdák. Nagyot kiáltottam. Beszaladt a családom, a fiam, a feleségem, a lányaim. És gyorsan, kétségbeesetten összeraktak. (...) Nézzenek rám. Olyan vagyok, mint régen. Megvan mindenem. De valami mégis elveszett belőlem. Talán valami illékony, ami láthatatlanul elillan az emberből, ha szétesünk. Vagy talán valami kis fény... valami kis fénypötty, ami nélkül félhomály van odabent.

Az "itthon" számomra (...) fontos, akkor is, ha dúl a bunkóság, ha rettegni kell a szomszédoktól, ha minduntalan becsapnak, ha szeméthegyek között kell az erdőn sétálni, kutyaszarokat kerülgetni az utcán, akkor is idetartozom, itt tudok csak élni, megengedem: azért, mert máshol sokkal rosszabb lenne számomra, akkor is, ha látszólag "jobb" lenne. Ezért aztán a hazaszeretet önzés, önvédelem.

Egyszer csak arra ébredünk, hogy a teljesség, amire vágyakoztunk, amit minden erőnkkel meg akartunk valósítani, nagyrészt hiányokból áll.

Reggel, elindulván a világba utcai ruháival együtt mindenki magára ölti a páncéljait is. Eleve védekezni akar mindenféle tüske, bántalom ellen. De mekkora öröm, ha valaki olyannal találkozunk, akinek jelenlétében legalább páncéljaink egy részétől megszabadulhatunk!

Lehetséges, hogy az az energia, ami szeretetünkben, jobbra való törekvésünkben, hasznos munkánkban testesül meg, az nem vész el - mint ahogy az energia sem vész el, hanem valami magasabbrendûvé alakul, egy olyan világgá, amit Isten célul tûzött ki maga elé. Nagyon sok szeretet, nagyon sok jó cselekedet, nagyon sok hasznos munka át fogja alakítani a világot, a mainál magasabbrendûvé. Ez a megváltás. És aki tesz a megváltásért, az részesül is benne. Aki meg nem, az visszahull az anyagba. Por lesz. Fény helyett.

Én nem bánnám, ha néha-néha meglátogatna a Szomorúság. Mondjuk, havonta egyszer. Vagy inkább félévenként. Elüldögélhetne itt. Még be is sötétítenék a kedvéért. Összehúznám magam. És sajogna, sajogna a szívem. De hogy minden nap eljön! Na nem, azt már mégsem! Hogy felidézze minden: egy ferde tekintet, egy régi tárgy, egy poros fénykép, a szélfújta levelek, az eső, az eldübörgő vonatok zaja. Na nem! Alig merek már kinézni az ablakon.

Egy jó kiadós ebéd után szívesen koplal az ember - uzsonnáig.

- Én igazán szeretlek. - Mi az hogy igazán?! (...) Akkor talán olyan is van, hogy nem igazán? Ha nem igazán, akkor az már nem is szeretet. S ha szereti, akkor miért kell hozzá az az igazán? Vagy szeret valakit az ember, vagy sem.