Lichter Péter

A kilencvenes évek soha nem térhet vissza, mert el sem ment igazán. Velünk maradt, mint a kedvenc középiskolai Nirvana-pólónk, amin több a molyrágta lyuk, mint Danny Trejo testén a tetoválás.

A kilencvenes évek volt az utolsó boldog évtizedünk, amikor önfeledten tudtunk örülni egy olyan karácsonyi vígjátéknak, aminek a "középosztálybeli" gyerekhőse egy akkora házban él, mint a martonvásári Brunszvik-kastély.

Gyakran azok a filmek kötnek le a leginkább, amikben lényegében semmi sem történik. Amiknek a történetét egy mondatban össze lehet foglalni, és körülbelül annyira fordulatosak, mint egy golfmérkőzés. Általában ezeket a lassan csordogáló, gyakran egészen banális cselekményû darabokat szokás a "mûvészfilm" dobozába pakolni, abból a feltételezésből kiindulva, hogy amiben nem nagyon történik semmi, az már eleve mûvészet. Pedig számtalan ilyen mûvészfilm vall csúfos kudarcot, és válik valóban unalmassá - a fordulatosság és a csavaros sztori felszámolása az egyik legkockázatosabb mutatvány a filmkészítésben.