Maggie Stiefvater

Az emberek akkor kiabálnak, ha nincs akkora szókincsük, hogy suttogjanak.

Így tesszük meg a halálba vezető utat? (...) Botladozva elhalványulunk ahelyett, hogy emelt fővel várnánk a finálét?

Ha megvan képességed, hogy bizonyos dolgokra rátalálj, az egész világ a tiéd.

Ha lehetőségünk lett volna bárki másnak elmondani a vallomásainkat, akit valóban érdekelt volna, kizárt dolog, hogy bármelyikünk is szóra nyitotta volna a száját. Felismeréseket megosztani egymással könnyebb, ha nem számít.

A legtöbb embernek van valamiféle szerzett szépsége - minél régebb óta ismered, és minél jobban szereted őket, annál jobban néznek ki.

A mondatok közti szünetek több információt hordoztak, mint a szavak, amelyekből a mondatok álltak.

Néha az ember szeme meglátja, amit az agya nem. Kinyitsz egy újságot, és a fejedben megjelenik egy mondat, amit tudatosan el sem olvastál. Belépsz egy szobába, és rájössz, hogy valami nincs a helyén, mielőtt rendesen megnéznéd.

Nem értettem, hogy lehet valaki egyszerre isten és ördög. Hogyan pusztíthat el, és menthet meg ugyanaz az ember. Amikor minden, ami voltam, jó és rossz, az ő tetteinek fonalával volt összekötve, honnan tudhattam volna, hogy szeressem-e vagy gyûlöljem?

Nem olyan csók volt, mint először, nem az az éhes, vágyakozó, kétségbeesett csók. Nem hasonlított egyetlen csókra sem életemben. Olyan lágy volt, akár egy csók emléke, olyan óvatos, mintha csak az ujjaival simította volna végig az ajkaimat. A szám kinyílt és mozdulatlanná vált. Nagyon csendes volt, suttogás, nem kiáltás. Keze megérintette a nyakamat, a hüvelykujja az állkapcsom alatti bőrhöz simult. Nem azt mondta az érintés: több kell. Azt mondta: ezt akarom.

Megnézhetjük az összes csókunkat az első pillanattól fogva, hogy először találkoztunk, mikroszkóp alá tehetjük őket, és elég biztos vagyok abban, hogy mit látnánk. Még egy szakértő sem venne észre sok mindent az elsőn, de a következővel elkezdődött valami - számfeletti, könnyedén elpusztítható -, aztán több és még több, míg végül elérünk ehhez, amit még a gyakorlatlan szem is észrevesz. Annak bizonyítéka volt ez a csók, hogy valószínûleg sosem gyógyulunk ki egymásból, de talán meg tudjuk akadályozni, hogy belehaljunk.

Úgy öleltem magamhoz a gondolataimat, akár egy ölnyi papírdarut. Elég szorosan, hogy ne essenek le. Nem túl szorosan, hogy össze ne zúzzam őket.

Nem is lett volna szükségük szavakra, ha hajlandóak elég sokáig hallgatni, hogy megtanuljanak némán beszélni.

Egy nap majd megfizetünk ezekért a lopott pillanatokért, de nem hiszem, hogy rosszak lennénk, csak mert megéljük őket.

Szegény nyomorultak - szólalt meg Cole, a csillagokat bámulva. - Eléggé unhatják már, hogy mindig minket néznek, mi pedig mindig ugyanazokat a hibákat követjük el.

Nincs is olyan jóízû dolog a világon, mint valaki mosolya a szádban.

Az élet olyan süti volt, ami a pulton jól nézett ki, de amikor beleharaptam, fûrészpor és só lett belőle.

A felnőttek körülvettek olyan életekkel, amelyekről el sem tudtam képzelni, hogy én éljem.

Az embereknek nem kiérdemelniük kell a kedvességet. Kiérdemelni a gonoszságot kell.

Az emberek nem változtatják meg magukat. Csak az változhat, amit kezdeni akarnak magukkal.

Rettentő volt tudni, hogy mit akarok, tudni, hogy mi a helyes, és tudni, hogy a kettő nem ugyanaz.