Maja Lunde

Nem furcsa, hogy bár az ember pontosan tudja, mit jelent a karácsonyi hangulat, mégis nehéz leírni az érzést? A karácsonyi hangulat valami puha, plüsshöz hasonlító érzés, amitől bizseregnek a lábujjaink és egy kicsivel szaporábban ver a szívünk, de nem annyira gyorsan, hogy kellemetlen legyen. A karácsonyi hangulat olyan érzés, amitől az embernek kedve támad kitárnia a két karját és magához ölelni valakit. A karácsonyi hangulat dalra fakaszt, mosolyra késztet, és gombócot ültet a torkunkba. Mindezt egyszerre. Ha a karácsonyi hangulatnak színe is lenne, meleg sárga lenne, noha a karácsony maga piros. A karácsonyi hangulat ugyanis a bensőnkben világít, mint valami fáklya.

Ha jól ismerünk valakit, nem kell sokat látnunk egy emberből ahhoz, hogy lássuk rajta, hogy érzi magát.

Ha az ember ötéves, számára nincs fontosabb a karácsonynál.

Ha tettél valamit, amit megbántál, rendbe hozhatod. (...) A jó barátok megbocsátanak.

Valahányszor esik a hó, gondolj rám! (...) És jusson eszedbe, hogy ott vagyok minden egyes hópehelyben.

Ha az ember egy hajón lakik, egy idő után nem törődik magával.

Az öreg nőket senki sem veszi észre.

Egyedül lenni egy gyerekkel olyan, mintha másfél emberré válnánk.

Mindannyian minden áldott nap a saját szemetünket esszük.

A békák kihalnak, csendben elpusztítják őket, és a világ nem törődik velük, a világ fajainak harmada súlyosan veszélyeztetett, de őrá senki sem gondol, a békára, amely végigvándorol a világ mocsarain, mindig a víz mellett maradva, nyálkásan, visszahúzódva, nem elég gusztustalan ahhoz, hogy csúnya legyen, és nem elég furcsa ahhoz hogy vicces legyen, csak különös, ahogy brekeg, ugrál, és menekül az ember elől.

Az ember az egyik nap még vekkerre ébred, reggelizik, munkába megy, veszekszik, nevet, szeret, mosogat, aggódik, hogy a hó vége előtt kiürül a számlája... nem is gondol arra, hogy minden, ami körülveszi, egyszer csak elillanhat. Még ha tudja is, hogy a világ változik. Még ha látja is a hőmérőn. Nem gondol ilyesmire mindaddig, amíg egy nap nem a vekker hangjára, hanem kiáltásokra ébred.

Az a legjobb egy hajóban, hogy az ember úgy érzi, úton van, tudja, hogy célba ér, csak azt nem, hogy mikor, cél lebeg a szeme előtt, de még nem érte el.

A természet is előbb-utóbb minden emberi alkotást tönkretesz.

Nincs, ami annyira agresszívvé tenné az embereket, mint az, ha a hőség ébren tartja őket.

Az idő rugalmas, az idő és az emlékek, amelyek összekötik, ugyanazon érme két oldala.

Azt mondják, az az otthonod, ahol a szíved lakik. De ez csak közhely, ráadásul nyelvileg is döcög. A szív nem lakik sehol. Az emberek laknak valahol.

A tenger csak tenger, amíg le nem buksz a felszín alá, csak akkor pillantod meg a fajokat, a fenekét, a mélységeit és magasságait, amelyek egyedi vonásokat kölcsönöznek a tengereknek, ahogy a szárazföldön a sziklaformációk és az állatvilág teremtik meg a különböző területek variációit és egyedi jellemzőit.

A tenger felülete a magas hegyek és mély völgyek fölé magasodó eget jelenti a lenti világ, a sok ezernyi, általunk sosem látott lény számára.

Azt mondod, ösztönösen gondoskodunk magunkról és az utánunk következő nemzedékekről (...). De valójában csak magunkról gondoskodunk. Magunkról és a gyerekeinkről. Legfeljebb az unokáinkról. Akik őutánuk következnek, azokról megfeledkezünk. Ugyanakkor képesek vagyunk olyan változásokat létrehozni, amelyek száz nemzedék sorsát befolyásolják, és amelyek minden utánunk következő számára rombolást jelentenek.

Egyszerre két gondolat is megférhet az ember agyában.