Maja Lunde

A természet nem a miénk (...). Ahogy mi sem vagyunk az övéi.

Megállíthatatlan vagyok, de nem boldog. Vannak emberek, akik egész életüket ragyogó tekintettel élik le, nyugodtan mozognak, biztonságosan járnak-kelnek a világban, képesek örülni egy jó ebédnek, egy kellemes társaságban eltöltött estének, egy erdei sétának a szeretteikkel, ezeket az élményeket gyûjtik, ezeket hordozzák magukban, és ezekhez térnek vissza az élet megpróbáltatásai idején, ezekbe kapaszkodnak, ezeket használják, ezeknél melegednek. Azt hiszem, ez a képesség velük születik, öröklött, mint a számok vagy a szavak iránti fogékonyság.

Apró kereszt vagyok egy térképen, parányi pötty egy óriási felületen, jelentéktelen, szinte láthatatlan, mint mi valamennyien. Felülről nézve mindannyian észrevehetetlenné válunk, a világûrből csak a víz látszik, a tengerek, a felhők, a vízcseppek, amelyek életet adnak a Földnek, a kék bolygónak, amely egyik általunk sem ismert bolygóra sem hasonlít, ugyanolyan magányos a világegyetemben, mint mi idelent.

Az emlékek megbízhatatlanok, ugyanolyan szeszélyesek, mint a képzelgés.

A víznek önmagában nincs színe, a körülötte lévő világ színezi meg, az ég, a környezet tükröződése; a víz sosem csak víz. A víz magával ragadja és felkavarja mindazt, amivel kapcsolatba kerül. A víz humusz, homok, agyag, plankton. A víz annak a fenéknek a színét veszi fel, amelyet elborít. A víz a világot tükrözi.

Mindabból, amit valaha tettél, semmi sem volt nevetséges. (...) Nem tudhatod, milyen lenne a világ, ha nem teszel semmit.