Makkai Sándor

Az emberek úgy vannak teremtve, hogy érdekli őket a rendkívüli, de félnek is tőle s bár szeretik csodálni, a maguk mindennapi életéből minél messzibb akarják távolítani.

A legborzasztóbb valóság is jobb, mint a bizonytalanság.

Azt hiszem, hogy mindenki, akinek életében rendkívüli események nem fordultak elő, tévesen ítéli meg az ilyen élményeken átment emberek lelki állapotát. Bizonyára úgy gondolja, hogy a megpróbált lelkek állandóan telítve maradnak felejthetetlen emlékeikkel s többé nem is tudnak közönséges emberek módjára örülni és munkálkodni. Ez a gondolkozás az oka annak, hogy a történelem nagy alakjait is csak ünnepi pózban tudják elképzelni az emberek s rendszerint fölháborodnak és "ideálrombolásról" jajgatnak, ha hőseiket mindennapi életükben próbálja meg valaki ábrázolni, vagy jellemezni. Valószínûleg azt hiszik, hogy a királyok koronával a fejükön aludtak s ebéd közben is fejedelmi jogar volt a kezükben.

Amit a lélek nem bír meg, azt csodálatos önvédelemmel kiveti magából.

A "magasztos eszmék" nagyon szépek, de csak ünnepeken, az ember hétköznap nem szeret díszben járni. A rendkívüliség nagy lelki feszültségét nem lehet állandóan kibírni, a föld vonzóereje visszahúz a nyugalom és kényelem szürkeségébe.

A népet csendre inteni, kitartásra bírni, engedelmességre tanítani kétféle okból lehet: önző úri betyárságból, vagy abból a becsületes meggyőződésből, hogy ez a kitartás az egyetlen reménység arra, hogy majd segíteni tudjunk rajta.

A Gondviselés sokszor kicsiségeken fordítja oda a kereket, ahova kell.

Szépség, szemérem, ízlés, tisztaság nélkül az élet nem érdemli meg, hogy éljük.

Iskola, gazdakör, szövetkezet, politika mind a te kezedben fusson össze, de mindegyikben legyen valaki más, aki azt hiszi, hogy ő csinálja s neki virágozza a dicsőséget.

Az igazság olyan, mint az orvos kése: kivágja a sebet és a test megépül.

A bizalmat, mely minden közeledés alapja, nem lehet parancsszóra, erőszakkal és tömegesen kikényszeríteni. Erre a jóakarat önként meginduló emberei, lelkek, egyéniségek kellenek.

Ha a szeretet zörget, az ajtót mindig testvérkéz nyitja meg.

Az őszinteség az, ami leginkább hiányzik a világból, és amire a legnagyobb szükségünk van. Csak az őszinte lelkek lehetnek elég bátrak ahhoz, hogy ősi, egyszerû tényeket, a lélek természetes alap meggyőződéseit szembe merjék szegezni az emberi életet megrontó hazugságok seregével.

Az emberi viszonylatokat csak egy módon lehet igazán és gyökeresen megjavítani: a kölcsönös nagylelkûség és méltányosság lelki hatalmával.

A szeretet ingyenvaló, nem jog szerinti, nem érdemet jutalmaz. Nem érdekeket szolgál. Ajándék, kegyelem.

A Karácsony éppen azt hirdeti nekünk, hogy minden külső változásnak lelki feltételei is vannak, s belső változás nélkül igazi eredményt várni nem lehet. A népek lelkületében kell jobb igazságnak fakadnia ahhoz, hogy jobb világrend születhessék.

Végzetesen hiányzik korunk egész közszemléletéből, kormányzatából, neveléséből és kultúrájából az a lelkiség, mely föl tudná fogni a Szeretet valóságát. Nem lehet szomorúbbat elképzelni, mint azt a tényt, hogy a mai ember nem akarja megérteni és elfogadni azt, ami az övé, és ami érette jött e világba.

A félelemre és a megfélemlítésre alapított világrendben nem is lehet csodálkozni azon, ha az ember nem bízik az angyal eljövetelében. De azért az angyal mégis eljött, és szállást keres az emberek szívében az isteni Gyermek számára. A Karácsony itt van. Lehet, hogy csak hangulat, csak külsőség: mégis nagyon nagy és áldott alkalom, talán az utolsó alkalom arra, hogy mélységes igazságára ráébredjünk, és a hangulatból valóságot, a külsőségből lelkiséget teremtsünk.

Én csak magam vagyok, de sohase egyedül. Tele vagyok az egész világgal.

A vallás nem arra való, hogy mutogassák, menj be vele a te titkos kamrádba, s aztán légy becsületes, ez a fő.