Margaret Mitchell

Eddig mindig azt mondtam, hogy nem érdekel, ha nem törődsz velem, hogy az a sok fájdalom, amit okoztál, már kioltott bennem minden érzést irántad. De tegnap óta tudom, hogy ez nem így van. Õrülten szeretlek, és tudom, hogy szeretsz, és azt is tudom, hogy nem tudod kimutatni, csak ha melletted vagyok. De messze élünk egymástól, ez így nem mehet tovább. Én hiába akarlak szeretni téged, ha te nem hagyod. Fáj, hogy így kell vége lennie. Mindenáron be akartam bizonyítani, hogy a mi szerelmünk más, és hogy te is más vagy, mint a többi férfi. De te nem hagyod. Nem tudok mit tenni, nem tudok várni, nem akarok szenvedni, és legfőképp nem akarok felejteni.

Bánt, hogy eltûnt minden szépség az életből. Azelőtt tökéletes volt az élet (...). Ha a háború nem jött volna, élek tovább boldogan, eltemetkezve az ültetvényemen. De a háború kiragadott onnan, és elém dobta az életet nyersen, olyannak, amilyen.

Annyira fáj, hogy nem törődsz velem, amennyire én szeretném, annyira fáj, hogy szeretlek, és ezt nem érzem már kölcsönösnek. Tudom, hogy csak akkor látlak újra, ha én elmegyek hozzád, és téged ez cseppet sem zavar, mint ahogy azt sem veszed észre, mennyi fájdalmat okozol közönyöddel nekem. De nem tudok túllépni rajtad, míg meg nem kaplak a tested és lelked teljes egészében, hogy te is azt érezd, amit én, hogy neked is fájjon minden egyes pillanat, amit nem velem töltesz, hogy fájjon minden egyes szívverésed, amikor rám gondolsz, hogy érezd, milyen, amikor szeretünk valakit. Nem vagy kőből, csupán kell valaki, aki megszelídít. Én vállalom ezt a szerepet, és ha sikeres leszek, akkor vagy örökké együtt élünk, vagy eldoblak, mert ezt is megérdemelnéd. De most még az a szerepem, hogy megszerezzelek, úgy, ahogy te tetted velem.

A legjobb módja annak, hogy felkeltsük és fenntartsuk egy másik ember érdeklődését, az, hogy először róla beszéljünk, majd fokozatosan magunkra tereljük a szót - és ott is tartsuk.

Az életben nincs biztosíték arra, hogy azt kapjuk, amit várunk.

Soha még asszony nem teremtett új embert a férjéből.

Valami szent, lélegzetelállítóan édes, csodálatos érzés élt a szívében, amely csak nőtt, nőtt a magára kényszerített némaság hosszú napjai alatt és emlékekből meg reménységből táplálkozott.

Végül is, a holnap csak egy újabb nap.

De hát szeretem! Évek óta szeretem. A szerelem nem változhat közönnyé egyetlen pillanat alatt. Pedig azzá változhat, azzá is változott. Soha nem is létezett igazán, csak a képzeletemben. Sohasem szerettem igazán Ashleyt, csak azt az álombeli királyfit, akit elképzeltem. Valakit szerettem, akit magam alkottam magamnak, és aki éppen olyan halott, mint Melly. Elképzeltem valakit. Csinos ruhát varrtam neki, és beleszerettem... és akkor jött Ashley, nap sütött a hajára, délcegen ült a lovon, és bármennyire más volt, de rám mosolygott. Ráaggattam a ruhát, akár illett rá, akár nem, és minden szép álmomat. És nem akartam meglátni, milyen valójában. Továbbra is a ruhát szerettem, és nem őt, egyáltalán nem őt.

Minden háború szent azoknak, akik vívják. Ha nem így volna, ki lenne bolond vérezni és meghalni? De akármit beszélnek a szónokok, akármilyen gyönyörû eszméket hirdetnek a halálba rohanó őrültek előtt, minden háború oka és célja egy. És ez a pénz. Valójában minden háború üzleti kérdés. Csak az a baj, hogy kevesen tudják. A fülük tele van trombitaszóval és gyönyörû szavakkal a szent eszmékről... Csak néha azt kiáltják: "Mentsük meg Krisztus sírját a pogányoktól", máskor azt: "Le a tulajdonnal", néha azt: "Szabadság", néha pedig azt: "Gyapot, rabszolgaság, államok szabadságjoga".

Mindig megalkuszunk azzal, ami elkerülhetetlen. Mi nem búza vagyunk, hanem pohánka. Ha a vihar jön, lefekteti az érett búzát, mert száraz, és nem tud a széllel hajladozni. Ha aztán a szél elvonul, újra felüti a fejét, és ugyanolyan erős, mint vihar előtt volt. Mi sem vagyunk megmerevedett nyakú emberek. Hajlékonyak vagyunk, és ha viharos szél fúj, hajladozunk, mert tudjuk, hogy majd elmúlik. Szájalás nélkül térünk ki az árral, és rajta vagyunk, hogy hasznát lássuk. Elég erősek vagyunk, és boldogulunk azoknak az embereknek a bőrén, akiknek a nyakára tudtunk mászni. Gyermekem, ez a titka annak, az ember mindent túlél, és mindenen felülkerekedik.

Olyan asszonynak látszott, aki körül viharok dúlhatnak, de a lelkét meg sem érintheti semmi.

Aki más, mint a többi, elkülönül nemcsak a saját kortársaitól, de szüleinek és gyermekeinek nemzedékétől is. Erre el lehet készülve. Soha nem fogják megérteni, és talán szégyellni is fogják a tetteit. De a nagyszülei valószínûleg büszkék lennének magára, és azt mondanák: ez a kislány ránk ütött! Az unokái pedig irigyen sóhajtanak majd fel, hogy: micsoda asszony volt a nagymama! És megpróbáljuk követni a példáját.

Nagyon rossz, gyermekem, ha egy asszony szembenézett a legrosszabbal, ami érheti, mert azután nem tud már félni semmitől. Márpedig jaj annak az asszonynak, aki semmitől sem fél.

Nem tud sírni. Ez a legrettenetesebb. Nem tudom, hogy bírják a férfiak az életet sírás nélkül. Lehet, hogy erősebbek és bátrabbak, mint mi.

Az asszonyok jól tudták, hogy ahol a férfi elégedett, ahol nem mond ellent neki senki, és hiúsága sérthetetlen bálvány módjára áll, ott az asszony is békén és kellemesen élhet. Így aztán az asszonyok a bölcsőtől a sírig azon iparkodtak, hogy minden férfi jól érezze magát, aki a közelükbe kerül, és az elégedett és hálás férfiak bőven viszonozták ezt előzékenységgel és lovagiassággal. Mindent odaraktak volna a lábuk elé, csak egyet nem: annak az elismerését, hogy van eszük.

Ha az ember önzetlen, igazságos és gyöngéd, akkor le kell mondania az élet legtöbb öröméről, és nem lehet az embernek annyi udvarlója... Pedig az élet úgyis rövid, és minden örömért olyan kár.

Az anya (...) a megtestesülése az igazságnak, a jóságnak, a gyöngédségnek, a bölcsességnek. Az úrihölgy tökéletes példaképe.

Vissza nem lehet menni. Induljunk hát előre.

A szívünk uralkodik rajtunk, és legyőzhet egy szempillantásnyi idő alatt.