Markó Béla

Mindig volt és mindig lesz egy napszak, hol korán érkezők és későn jövők akarva-akaratlanul összefutnak, s egybefogják a széteső időt.

Adj poklot, Istenem, s adj mennyet is, hogy félúton az ördög megkísértsen, hogy angyaloddal a rontást kivédjem, hogy eltaszíts, s hogy mégis megsegíts...

Hiszem hogy ott vagy a lehet és nem lehet közötti résben.

Hökkenten járkál a nyelv egy másik szájban hány otthonunk van?

Mint a víz egyre morzsolsz engem s mint a part folyton ölellek.

Magaddal vittél mind távolabbról nézek vissza magamra.

Az igazságot nem kell hangosan kimondani, mert megváltoztatja életedet.

Mert jól tudom, hogy lenne másik élet És másik csillag, másik szerelem, És nincsen, aki megszabja nekem, Hogy mit féljek, mire várjak, mit reméljek, (...) s ha sorsa van, választott sorsa van mindenkinek, hát lettem, ami lettem, de nem azért, mert másként nem tehettem.

Ami ma Vuhanban történik, holnap már történhet Marosvásárhelyen is. Bizonyos értelemben így volt ez száz esztendővel ezelőtt a spanyolnátha idején is, amibe több tízmillióan haltak bele. De akkor esély sem volt a globális együttmûködésre. Most talán van.

Meglehet, a járvány ahhoz is hozzásegít minket, hogy végre értelmezni tudjuk a kommunikációs robbanás következtében folyamatosan változó nyilvánosságot, amelynek mindannyian részesei vagyunk, és amelynek nagy előnye a villámgyors tájékozódás, nagy hátránya pedig az, hogy koldus és királyfi gúnyája bármikor felcserélhető, mert bárki hozzászólhat akár egy szívmûtéthez is.