Ugrás a tartalomra
Ami ma Vuhanban történik, holnap már történhet Marosvásárhelyen is. Bizonyos értelemben így volt ez száz esztendővel ezelőtt a spanyolnátha idején is, amibe több tízmillióan haltak bele. De akkor esély sem volt a globális együttmûködésre. Most talán van.
Kapcsolódó idézetek
-
Olyan helyzetbe navigáltuk magunkat, hogy jó eséllyel vissza fogjuk sírni a középkori pestisjárványt. Akkor városokat szinte teljesen kipusztított a kór, de mivel nem voltak repülőjáratok, viszonylag kis területen arathatott. Most viszont az egész világ egyetlen város. Az elmúlt évtizedekben gyakorlatilag mást sem tettünk, mint megágyaztunk a vírusoknak és más kórokozóknak.
-
Azok a tünetek, amelyekkel manapság az emberiség szembenéz, a korábbinál hevesebb viharok, hőhullámok, hatalmas erdőtüzek és maga a Covid-járvány is, az előttünk élő két-három-négy generáció tevékenységének, életmódjának egyenes következménye. Amit már nem tudunk semmissé tenni, visszacsinálni. A feladatokat, amelyek mindebből következnek, a mi nemzedékünknek kell megoldania. Nincs más választásunk, és a jó hír, hogy ez ma még igenis lehetséges. De sajnos badarság lenne azt hinni, hogy ha holnaptól mindenki elektromos autóval jár, és szelektíven gyûjti a hulladékot, akkor minden megoldódik. Nem lesz ilyen könnyû. Már elindult a lavina, és nekünk úgy kell helytállnunk, hogy az körülöttünk zúdul lefelé.
Kemenesi Gábor
-
Egy világjárványt csak globális összefogással lehet eredményesen megfékezni és felszámolni. Ha ezt bármilyen okból vagy mértékben elmulasztjuk megtenni, annak ára van. Legelőször is azért, mert a járvány így tovább tart, és hosszabb időn keresztül fejti ki káros hatását az emberi egészségre, az egészségügyi rendszerekre és a világgazdaság mûködésére.
-
A Covid megtaníthatna végre arra, hogy kell egy olyan világméretû szakmai szervezet, amelyiknek szava, sőt hatásköre is van. Lehet, hogy van, aki úgy gondolja, hogy ez idealista elképzelés, utópia, de én kutatóként tudom, hogy más megoldás nem létezik. A mainál súlyosabb járványok is várnak még ránk. Együtt kellene mûködni, de igazából.
Kemenesi Gábor
-
A legtöbben úgy szeretnének élni, hogy az nekik jó legyen. Ez ma már nem elég. Nem tudjuk függetleníteni magunkat a világ eseményeitől. Bárhol következne be valami komolyabb katasztrófa, szinte azonnal kihat a Föld minden lakosára, akár felismerjük ezt, akár nem. Összetartozunk, és ahhoz, ami a bolygóval és velünk történik, gondolkodásunk révén nap mint nap mindannyian hozzájárulunk. Jó volna felismerni, hogy a tartós jót csak akkor érhetjük el, ha egymást támogatva és segítve úgy szeretnénk élni, hogy az mindenkinek jó legyen.
Balogh Béla
-
A világjárvány már az elején, a kitörésének eltitkolásakor mindenütt a hazugság járványa lett. Egy-két szerencsésebb ország becsületes elitjének kivételével azóta is hazudoznak világszerte. Ilyen-olyan riadt, ideig-óráig célszerûnek tûnő pótcselekvések eredményeként, szándékosan vagy szándéktalanul könnyedén irthatnak ki százmilliókat. Amit az Emberi Jogok Nyilatkozata óta nagy nehezen felépítettek az eleink, a XX. században is szépen rombolgatták, most pedig végleg lerombolhatják. Aki túléli, tapasztalni fogja, milyen a technikailag fejlett középkor.
Spiró György
-
Voltak sikeres társadalmak. Az adott időpontban mindig azt gondolták, hogy most sikerült: remek vezető, remek szervezés. Aztán eltelt száz év és nincsenek sehol.
Csányi Vilmos
-
Az élet kifolyik a kezünkből, és más lenne, ha lenne mi után vágyakoznunk, hogy ötven vagy hatvan után is legyen részünk valami luxusban, de nem így lesz, igaz? Az élet most ilyen, és csak rosszabb lesz. Minden. A legjobb, amiben reménykedhetünk, az, hogy meghalunk, mielőtt még teljesen elviselhetetlenné válik. A hőség, a víz meg az étel szempontjából. Hogy még néhány évig mûködőképesen tudjuk tartani a társadalmat, majd a következő világjárvány megint leállít mindent. Hogy nem kell rovarokat ennünk. Hogy a rasszisták és az őrültek nem szerzik meg a világ még nagyobb részét. Hogy lesz kávé, amit otthon megihatunk.
Jens Liljestrand
-
A mohácsi csata négyszázadik évfordulója közeledett éppen. Fura dolognak látszik talán, vereséget megünnepelni, de hát aki a győzelmét ünnepelhette volna itt most, a hatalmas ottomán világbirodalom, már nem volt meg. A tatároknak is nyomuk veszett, sőt időközben, szinte a szemünk láttára, a szívós Habsburg-császárságnak is. Megszoktuk hát, hogy egyedül ünnepelgessük vesztett nagy csatáinkat, melyeket túléltünk. Talán azt is megszoktuk, hogy a vereséget izgalmasabb, sûrûbb anyagból való és fontosabb dolognak tartsuk a győzelemnél - mindenesetre igazibb tulajdonunknak.
Ottlik Géza
-
Élt egy lány száz évvel ezelőtt is, mint ahogy én most. Õ halott. Én vagyok a jelen, de tudom, hogy egyszer én is eltûnök. A nagy pillanat, a lángcsóva, jön és megy, véghetetlen futóhomok.
Sylvia Plath