Markus Zusak

Valami okból a haldokló emberek mindig olyan kérdéseket tesznek fel, amikre tudják a választ. Talán azért, hogy úgy haljanak meg, hogy igazuk volt.

A háború persze egyet jelent a halállal, de mindig meginog a föld az ember talpa alatt, ha olyan ember hal meg, aki valamikor ott lakott, ott lélegzett a közelében.

A háború nyilvánvalóan elmosta a különbséget logika és babona között.

A halált nem lehet megvárakoztatni, vagy ha mégis, akkor sem túl sokáig.

Nem bûn az, ha az ember többet akar.

Képzeljétek el, hogy mosolyognotok kell, miután kaptatok egy pofont. Aztán képzeljétek el, hogy ezt kell csinálnotok napi huszonnégy órában. Mert ilyen az, ha az ember egy zsidót rejteget.

Vajon gyávaság beismerni, hogyha fél az ember? Vajon gyávaság örülni annak, hogy él?

Soha nem jelent jót, ha a felnőttek sugdolóznak.

Folyton túlértékelem és alábecsülöm az embereket - és nagyon ritkán tudom egyszerûen csak értékelni őket.

Az egyik lehetőség egyenesen a másikhoz vezet, mint ahogy a kockázat több kockázathoz, az élet több élethez és a halál több halálhoz.

Azt hiszem, az emberek szeretnek nézni egy kis pusztítást. Homokvár, kártyavár, ezzel kezdik. És egyre nagyobb dolgok jönnek - ehhez nagy tehetségük van.

Csodálkozom, mi mindenre képesek az emberek, még akkor is, amikor az arcukon könnypatakok csorognak, ők támolyognak tovább, köhögnek, keresnek, és találnak.

Először: a színek. Aztán: az emberek. Általában így látom a dolgokat. Vagy legalábbis így próbálom látni.

Az egyetlen dolog, ami rosszabb, mint egy fiú, aki gyûlöl. Egy fiú, aki szeret.

Nem elmenni: a bizalom és szeretet aktusa, amit a gyerekek szinte mindig megértenek.

Lophat az ember boldogságot? Vagy ez is csak egy belső, pokoli emberi trükk.

- Egy idióta vagyok. - Nem, Papa. Csak ember.

A világ egy csúnya gulyás (...). Olyan csúnya, hogy nem tudom elviselni.

Gyûlölöm és szeretem a szavakat, és remélem, hogy jól használtam őket.