Mary Roach

A médiumok és a "lélektanászok" vagy parafenomének nem azért arathatnak, mert szándékosan csalnak, hanem mert az alanyaik kritikátlanul viszonyulnak hozzájuk.

A vallás azt tanítja, hogy az ember lelke a halál után a mennybe száll, vagy egy hétszintes kertbe vándorol, netán új testbe költözik, illetve addig fekszünk a sírban, amíg el nem érkezik a feltámadás napja. És persze csak az egyik változat érvényes! Ez pedig azt jelenti, hogy milliók számára derülhet ki a "végítélet napján", hogy a halál utáni élet tekintetében az ő vallásuk épp annyit ért, mint egy beragadt iránytû. Akkor már inkább a tudomány...

A halál olyan végállomás, ahonnan nincs visszaút. A klinikai halál azért mégsem "igazi" halál, a klinikailag halott ember nem olyan "nagyon" halott. Akkor viszont honnan tudhatjuk, hogy a halálközeli élmény a halálra, s nem magára a haldoklásra jellemző?

Minden vallásban találhat az ember fontos eszméket, vezérelveket, és olyasmit is, ami elfogadhatatlan.

Halottnak lenni nagyjából olyan lehet, mint részt venni egy világkörüli hajóúton. Időnk legnagyobb részét mindkét esetben háton fekve töltjük. Agyunk kikapcsol. Húsunk lassan lágyul. Nem történik semmi, s a továbbiakban sem vár ránk semmi különös.

Minden jó kutatás - akár tudományos, akár egy könyvhöz - egyfajta megszállottság. És a megszállottság kínos tud lenni. Egyenesen ciki.

A hullák nem túl tehetségesek. Nem tudnak vízilabdázni, nem tudják bekötni a cipőfûzőjüket, és a piaci részesedést sem tudják maximalizálni. Nem tudnak vicceket mesélni, és egyáltalán nem tudnak táncolni. Egyetlen dolog van, amiben a hullák profik: a fájdalmat ők tûrik a legjobban.

A bátorság néha nem több, mint hajlandóság arra, hogy másképp gondolkodj, mint a többiek. Az alkalmazkodás kultúrájában ez bátrabb dolog, mint amilyennek hangzik.

Néha a kis győzelmek és a nagy szívek változtatják meg a történelem menetét.