Mary Shelley

Kialakulatlan teremtmények vagyunk, csak félig készek, amíg egy nálunk bölcsebb, jobb és értékesebb valaki - s egy jó barátnak ilyennek kell lennie - hozzá nem segít, hogy esendő és gyarló természetünket tökéletesebbé tegyük.

Eltölthetném az életemet kényelemben, fényûzésben, de én többre becsülöm a dicsőséget minden csábításnál, amit a vagyon állít elibém.

Ha a hazugság ennyire hasonlíthat az igazsághoz, bízhatunk-e valaha is a boldogságban?

Eljön az idő, mikor a gyász inkább belenyugvás, mintsem szükség, s mikor a száj sarkában bujkáló mosoly, bár szentségtörésnek érezzük, többé már nem tilos.

Szerencsétlen s magányos teremtmény vagyok. Körültekintek, s nincs barátom, nincs rokonom a földön.

A kezdet mindig ma van.

Semmi sem fájdalmasabb az emberi léleknek, mint a tétlenség és bizonyosság halott nyugalma, mely egyaránt megfosztja a reménytől és a félelemtől.

Mennyivel boldogabb az az ember, aki szülővárosát hiszi a világnak, mint az, aki oly nagyságra vágyik, amelyet emberi természete nem tesz lehetővé!

Mindenütt boldogságot látok, s ebből csak én vagyok visszavonhatatlanul kirekesztve.

Olyan ember társaságára vágyom, aki együtt tud érezni velem, akinek a szeme válaszolni tud a tekintetemre.