Máté Péter

Olvad az idő, mint a halvány jégvirág, és a tûnő boldogság majd véget ér. Ott állsz egyedül, falevél a dombtetőn, álmos holdfény rád köszön, s elfúj a szél.

Mikor nálad ott vagyok, mindig boldogabb vagyok, Mindig téged akarlak, mindig téged vigyázlak, És mindig ott hagyok egy darabot a szívemből.

Te, nem tudom, mit éreztél ma este, az én szívem majdnem beleszakadt, mert mindenütt a két szemed kereste, de hiába, árva maradt. (...) Csak néhány perc, és éjfélt üt az óra, elindulok lassan hazafelé, és félve várom, mit hoz majd a holnap, míg elalszom hajnal felé.

Csalárdul hazudni, Szívekbe hatolni, Reményre gyújtani, Álmokat rabolni Miért szabad büntetlenül?

Széles a Föld, magas az ég, Mérföldes csizma sem elég. De egy csepp föld vár mindig rám: Ez itt az én hazám.

Hogyha én lennék a fény a bánatok útján, Mindig felvillantanék egy kicsi reményt. Mindig arra indulnék, ahol épp várnak, Mindig megvigasztalnám a sok szegényt.

Ez majdnem szerelem volt, és majdnem igazi vágy, Egy percig fölénk hajolt, már ment is tovább. Majdnem sikerült már, egy lépés volt csak az ég, Az álmok ködfátyolát te tépted szét.

Egyszer véget érnek múló napjaink, Egyszer elbúcsúznak túlzó vágyaink. Tudjuk azt, hogy egyszer végleg, sajnos végleg elmegyünk, De még addig mindent újra kezdhetünk!

Néhány nyíló szóvirág, Lassan eszmélő világ, Furcsa, kábult közelség, El nem múló gyöngeség. Néhány félénk vallomás, Boldog, hû szemvillanás, Féltve őrzött érzelem: Ennyi az első szerelem.

Ismerd meg a vágyakat, Álmodd meg az álmokat, És közben idd a valóság borát!

Minden ember a földön a mában él, Ám a szívében még ott lapul a múlt, De megtalálja a holnap kapuját, Ahová a mán keresztül vezet minden út.

Azt hitted, hogy elhagyott a múltad, tőled elfújt minden rosszat a szél. Indulnál egy új úton előre, ahogy minden ember újat remél.

Múló örömök sivár létünk színpadán, mikor egy szó hallatán dobban a szív. Sajnos vége lesz, tudjuk már a kezdetén, túl az álmaink ködén a semmi hív. De addig van remény, minden perc ünnepel, hisz mindig van remény, hinni kell, ó hidd hát el!

Egyszer véget ér a lázas ifjúság, Egyszer elmúlnak a színes éjszakák, Egyszer véget ér az álom, egyszer véget ér a nyár, Ami elmúlt, soha nem jön vissza már.

Õ szívembe lopta halk szavát, Ha látom kedves mosolyát, Úgy érzem, táncol a világ, S minden oly szép.

Most élsz, most vigyázz, hogy jól csináld, mert a legapróbb hibád megbosszulja önmagát. Most élsz, most örülj, hogy szép a nyár, most örülj, hogy van, ki vár, és a két karjába zár.

Azért vannak a jó barátok, Hogy a rég elvesztett álmot Visszahozzák néked majd egy szép napon. Azért vannak a jó barátok, Hogy az eltûnt boldogságot visszaidézzék egy fázós alkonyon.

Csak velem örülj, ha ragyog a nyár, Ha későre jár, csak mellettem állj, Vagy menj tovább, és ne lássalak soha már!

Mindig visszavágyom, mert megkísért a múlt Visszahív a jó szülői ház. Már hiába vágyom, a múltam megszökött, Üres már a jó szülői ház.

Mondd, miért adtál reményt és oly sok álmot, Ha mástól akarod a boldogságot? Mondd, miért fogadtad el szerelmes szívem, És hogyha elfogadtad, most miért dobtad el?