Michael Cunningham

Van valami szépség a világban, még ha keményebb hely is, mint valaha gondoltuk.

Amikor szállodába megy az ember, kilép önnön életéből, és semleges zónába ér, tiszta, fehér szobába, ahol nem tûnik olyan különlegesnek a halál.

Mindig sokkal jobb könyv van az ember agyában, mint amit végül sikerül papírra vetnie.

Súlyosnak éreztem a karom és a lábam, csalódás ült rám, valami névtelen, lebegő zavar fogott el. Nem akartam betolakodni a világába. Csak egy ideig át akartam ölelni, a mellkasomra húzni a fejét. Csak át akartam ölelni, míg teste kemény munkával átadja magát a múltnak.

Az anyaság lehetetlenné tesz bizonyos dolgokat, olyan dolgokat, amelyeket a másik életemben gondolkodás nélkül megtettem volna. (...) Rájöttem, hogy többé-kevésbé az akaratom ellenére, kizárólag egy dologra vagyok képes, oltalomra.

Most elég sötét van ahhoz, hogy lássam a jövőt, a hideg reggeleket és hosszú éjszakákat, a mindennapos zenét.

Ez a mi otthonunk, hogy legyen honnan elfutni, és legyen hova visszatérni.

Talán mert magabiztos, mindenki azt hiszi, hogy jól van. De nincs.

Úgy nem találod meg a békét, ha elkerülöd az életet.

Valakinek meg kell halnia, hogy a többiek megbecsüljék az életet.

Talán az ifjúkor túlzásával túl könnyen szórjuk el rajongásunkat, mert tévesen azt képzeljük, mindig lesz miből adnunk.

A betegség és halál egyszerû tényei távolinak tûnhetnek, amíg az embert nem veszi körül a gyógyszerek összetéveszthetetlen szaga. Amíg nem látja, hogy valakinek a bőre agyagszínûvé válik mellette.

A halál szomszédságában az ember mindig az étellel törődik.

A szerelemmel az az egyik probléma, hogy nem beszélhetsz róla anélkül, hogy ne érezd úgy, régi dalokat szedsz elő.