Michaeleen Doucleff

A gyereknevelés rendkívül egyéni dolog. A részletek nemcsak kultúránként, hanem közösségenként, sőt családonként is változnak.

Ha kultúránkban a tinédzserek "normális" állapota a szorongás és a magány, akkor talán itt az ideje, hogy a szülők felülvizsgálják, mi tekinthető "normális" gyereknevelésnek.

Sok vadászó-gyûjtögető kultúrában a szülők kapcsolata a kisgyermekekkel jelentősen különbözik attól, amit mi itt, az Egyesült Államokban tapasztalunk − ez a kapcsolat a konfliktusok helyett az együttmûködésre, a félelem helyett a bizalomra, a szabványosított fejlődési mérföldkövek helyett a személyre szabott szükségletekre épül.

A mi kultúránkban gyakran fordítva ülünk a lovon, ha a gyerekekről van szó: túl sokszor avatkozunk be. Nem bízunk eléggé a gyerekeinkben. Nem bízunk a velük született képességükben, hogy tudják, mire van szükségük a fejlődéshez. És sok esetben nem beszéljük a nyelvüket.

A gyermeknevelés tanult készség. A tudás hagyományos forrásai pedig azok a nők és férfiak, akik maguk is felneveltek már néhány csemetét, a nagymamák, a nagypapák, a nagynénik, a nagybácsik és a kíváncsi, segítőkész szomszédok. Amint az idősebb generációk eltûntek a család közeléből, velük együtt tûntek el a gyerekneveléssel kapcsolatos tudásuk és készségeik is.

A nyugati szülők általában alábecsülik, hogy mire képes egy gyerek - legyen bármilyen korú is - és hogy mennyit tud segíteni a családnak.

A szülő-gyerek kapcsolat négy kulcsfontosságú pilléren nyugszik: ezek a csapatmunka, a pártolás, az autonómia és a távolságtartás.

Nincs értelme a gyerekre haragudni. Az csak leállítja a kommunikációt a gyerek és az anyuka között.

Ha (...) egy szülő segíteni szeretne a gyerekének, hogy megtanulhassa szabályozni az indulatait, legelőször is a saját indulatait kell tudnia megfékezni.