Miguel de Cervantes

A gyermek, Uram, szülei lényének egy darabja, ezért ha jó, ha rossz, úgy kell szeretnünk, akár saját életünket, lelkünket.

Nagy gondja nem lehet az embernek, azt tartom, ha közben verset költ.

Az ember nem ősz hajával ír, hanem az eszével, amely pedig az esztendőkkel érettebbé szokott válni.

Az álom enyhíti a nyomorúságot, amely az ébrenlevőt gyötri!

Mily szörnyû bajt bocsájtsz rám, mily rettentőt, ha rágondolok, Ámor, nem félek a haláltól, gyötrelmeim végét csak tőle várván. (...)

Legyen is áldott, aki az álmot feltalálta, mert ez a köpönyeg minden emberi gondot betakar, ez az eledel csillapítja az éhséget, ez az ital oltja a szomjúságot, ez a tûz fölmelegíti a hideget, ez a hideg lehûti a forróságot, szóval az álom olyan pénz, hogy mindent meg lehet venni vele, oly mérőserpenyő és súly, hogy egyenlővé teszi a pásztort a királlyal, az együgyût az okossal. Csak egy rossz van az álomban, hogy amint hallottam, a halálhoz hasonlít, mert a halott meg az alvó között igen kevés a különbség.

A közmondások olyan rövid, velős mondások, melyeket bölcs eleink a tapasztalásból és a gondolkozásból merítettek; az olyan közmondás, amit nem a maga helyén alkalmaznak, inkább ostobaság, mint velős mondás.

Igen nagy különbség van aközött, ha az ember valamit szerelemből avagy hálából cselekszik. Az bizony meglehet, hogy egyik vagy másik lovag ne legyen szerelmes, azonban szigorúan véve a dolgot, hálátlannak semmi szín alatt sem szabad lennie.

Semmi nem ér semmit, csak ha valaki tanul meg tanul, és van pártfogója, meg a szerencse is kedvez: az ember nem is álmodja, egyszer csak azon veszi észre magát, hogy vagy bírópálcát nyomnak a markába, vagy püspöksüveget a fejébe.

Az a bizonyos Fortuna asszonyság nagyon szeszélyes menyecske, de meg vak is, nem látja, mit cselekszik, s azt se tudja, kit taszít el, kit emel föl.

A hálátlanság a kevélység leánya, s az egyik legnagyobb vétek; ha valaki háládatos jótevőinek, hálás lesz Istennek is, mert Istentől annyi jóban részesült és részesül a jövendőben is.

A hivatalos tekintély fenntartásának érdekében gyakran illő és szükséges, hogy az ember a szíve alázatosságával ellentétes módon cselekedjék. Mert ha valaki fontos hivatalt tölt be, aszerint kell tekintélyt tartania, amint a hivatal követeli, s nem szabhatja magát saját alázatosságra hajló természetéhez.

Ha az erény a mértéked, s arra fordítod legfőbb gondodat, hogy erényesen cselekedjél, akkor nem lesz miért irigyelned a fejedelmeket és főurakat, mert a vért örököljük, de az erényt el kell érnünk, meg kell szereznünk, s az erénynek önmagában is van értéke, a vérnek pedig nincs.

Szüntelenül tartsd szem előtt, hogy ki vagy, legyen rá gondod, hogy megismerd magadat; ennél nehezebb el sem képzelhető. Ha ismered magadat, nem fuvalkodol fel, miként a béka, amikor nagyobb akart lenni, mint az ökör.

Sokszor hallottam, hogy az úgynevezett természet olyan, mint a cserépedényeket készítő fazekas, és ha egy szépet tud készíteni, tud aztán két-háromszázat is.

Nincs is semmi, ami élénkebben tárná fel előttünk, mik vagyunk s miknek kellene lennünk, mint a színpad és a színészek. Avagy mondd: nem láttál-e még olyan színdarabot, melyben királyok, császárok, főpapok, lovagok, úrhölgyek s más egyéb személyek szerepeltek? Az egyik a rablót játssza, a másik a csalót, az a kereskedőt, amaz a katonát, egy másik az okos bolondot, a harmadik a szerelmes bolondot: mikor aztán a darabnak vége, s a színészek levetik maskarájukat, egyik olyan, mint a másik. (...) Ugyanaz történik, lásd, e világ színpadán és folyása szerint is: van császár, főpap, szóval, ahány szereplő csak lehet valamely színdarabban. Mikor azonban a darabnak vége van, azaz ha vége az életnek: a halál minden szereplőt kivetkőztet öltözetéből, mely a többitől megkülönböztette, s a sírban aztán egyenlőkké lesznek valamennyien.

A tréfa az okosság jele; s a tréfa és elmésség (...) nem szokott törpe lelkeknél megszállani!

Az idő mindent fölfedez, semmit sem hagy rejtve, de napfényre hozza, még ha a föld mélységes mélyébe rejtőzött is.

Derekabb lenne, ha ki-ki aludni hagyná a maga haragját: mert nem lehet tudni, kiben mi lakik, kicsiny ember, nagy bot, a kis csupor hamar felforr, sokan mennek gyapjúért, s nyírtan jönnek vissza, az Isten megáldotta a békességet, s megátkozta a versengést; mert ha a bezárt, megszorított, megnyaggatott macska is oroszlánná lehet: Isten a megmondhatója, hogy én, aki ember vagyok, mivé nem lehetek.

A szerelmesek cselekedetei, mozdulatai, külső megnyilatkozásai, ha szerelmök forog szóban, a két kedves között a legbiztosabb hírnökök, és üzenetet visznek, hogy mi történik benn a szív mélyében.