Mihail Jurjevics Lermontov

Csak a földi szerencse kinál örömet, S noha mennyről álmodozunk, A búcsú perceiben kiderül: Hogy a föld a valódi honunk.

Szakítottunk; mégis tovább Trónolsz, itt, a szívem felett: Emléked folyton át- meg át- Cikázza az életemet.

Mindig bátrabban megyek előre, amikor nem tudom, hogy mi vár reám.

Ha szíved ellepi, mint hófúvás, a bánat S a szenvedély korbácsa vagdal, E dühödt szeretőt a közönyös világnak Zajába ki ne vidd magaddal. Meg ne alázd magad! Átveheti-e bárki Búdat, vagy elkeseredésed? Lelki sebeidet könnyelmûen ne tárd ki Az emberek bámész szemének.

Ha az emberek valamivel többet gondolkoznának, meggyőződnének róla, hogy az élet nem éri meg, hogy annyit nyugtalankodjunk miatta.

A szerelem olyan, mint a tûz: ha nem vigyázol rá, és nem táplálod, kialszik.

Nézd a parton azt a két sziklát, mely hajdanta egy volt, s állta a vihar dühét; látod, a két tört vonal hogy összeillik? Van, amit a természet egynek alkot és a sors kettészakít.

Tiéd, amit jövőm kigondol, az üdvösségem is, fogadd; de ne kérdezz soha a multról; lelkem kínja enyém marad!

A kétely sziklája nehéz Szívemről legörög: Hiszek, és majdnem sírok, és... És úgy megkönnyebbülök!

Azóta, hogy az örök Ég Megáldott látnok-szemmel engem, a bûn, a gonoszság mûvét olvasom az emberszemekben.

Áldhatnám sorsomat! De most mért áldanám? Most arcomat a könnyek sói mossák. Milyen szánalmas is, aki ily hányatott, Akit az ifjúság ráncokkal megrakott, Ami kedvest adott, azt visszavette nyomban És csak egyet hagyott: maró bûnbánatot.

Hagyj, ne fürkéssz, hiába fáradsz: Van éj, legyenek titkai! Multamban semmit sem találhatsz, Ami szerelmed növeli. Szeretsz - nos, legyen elég ennyi! S ha szeretsz, ne kérdezd soha, Ne tudd meg, hogy az életem mily Üres, fekete, ostoba!

Hûtlenségedről mit se tudva a lelkemet adtam neked, s te ismerted már, mi a titka... Csak én, én nem ismertelek.

Most a szív nyugodni vágyik, szenvedélye ellobog, mert belátja, hogy a másik szív érette nem dobog.

Vágy, vágy... de mit ér, ha a szív csak eped, csak eped, s elfutnak az évek, a leggyönyörûbbek! Szeretni - de kit? Kis időre szeretni mit ér? Örökre pedig lehetetlen.

Szeretni? kit? néhány órára csak: Nem érdemes - s örökké: nem lehet.

Véletlen, hogy egymásra leltünk, S el is válunk majd, édesem, Örömtelen volt a szerelmünk. Válásunk bú nélkül legyen.