Milo van Bokkum

A határon minden megváltozik, miközben többnyire semmi sem változik. Két világ ütközik egymással, és néha néhány méter jelenti a demokrácia és a diktatúra, két nyelvterület, vagy épp egy és ugyanazon bûntett két eltérő mértékû büntetése közötti különbséget. Ez már önmagában is izgalmas, de még megfejeli az, hogy mindebből semmi sem látszik, legfeljebb néha egy kerítés, ami mögött ugyanolyannak tûnik minden.

Néhány kivételtől eltekintve, a határról szóló történetek olyan világot láttatnak, amelyben az elkülönülés hihetetlenül mélyen beivódott a pórusokba, és betegesnek mondható kényszeres magatartássá vált. Olyan világot, amelyben az Én és a Másik között mindig meg kell húzni a határt, amelyben a hibrid változat ritkán vált ki elégedettséget. Olyan világot, amely arról szól, hogy az emberek nagyon messzire hajlandóak elmenni azért, hogy saját területet birtokolhassanak, mégpedig a lehető legnagyobbat, és úgy, hogy ne kelljen közösködniük másokkal. Akárhogy csûrjük és csavarjuk, olyan kép rajzolódik ki, amely meglehetősen gyakran az agresszivitásról, az érdekellentétekről és az önérdekről szól, azaz minden olyanról, ami háborúhoz vezethet. És persze tudjuk is, hogy a határok körüli vitákból gyakran robbannak ki háborúk. Ott van bennünk ugyanis a hajlam, hogy a Másik fölé kerekedjünk.

Ki tudja, milyen konfliktusok sülnének ki abból, ha teljesen átjárhatóak vagy akár nem is volnának határok, és egy egyszínû világtérkép heverne előttünk. Lehet, hogy az embernek szükséglete egyfajta elkülönülés. Arról nem is beszélve, hogy a határok nélküli világ felé vezető út szinte biztosan járhatatlan.

Semmi sem képes olyan gyorsan "másiktalanítani" a potenciálisan ellenséges sztereotípiát, mint egy valódi találkozás.

Nem létezik "igazságos" határ - még akkor sem, ha azok, akik meghúzzák, mindig racionálisan gondolkodó embereknek tartják magukat.

Az ország nélküli embereknek senki sem hallja a hangját.

Alig akad lehangolóbb határ annál, amely egy várost szakít ketté, hiszen ott a vak is látja, hogy ez nem volt mindig így.

A tökéletes határ, amely minden egyes csoportnak saját államot biztosít, illúzió, mert ahhoz túl összetett a világ. Aki mégis meg szeretné húzni ezeket a vonalakat, szinte mindig csalódni fog.

Furcsa fejleményekkel találkozunk ott, amikor az országok makacsul ragaszkodnak az igényeikhez.

Ha miniszterelnök lesz az ember, nyomban mindenütt tekintettel kell lennie mindenféle érzékenységekre, már semmi sem úgy normális, ahogy előtte volt.

A határ azt tette, ami egy határt határrá tesz: ami tényszerûen közel és ugyanolyan volt, azt hirtelen távolivá és teljesen mássá tette.

Sok sziget még mindig néhány európai állam, Hollandia, az Egyesült Királyság és Franciaország része. Ezek olyanok, mint a gyarmatosítás ünnepe után ottmaradt konfettik, amelyeket még nem takarítottak fel, és ott fekszenek a világ minden sarkában. Apró európai előőrsök ezer kilométerekre az anyaországtól.

Ha Európában választanunk kell egy olyan határfajtát, amely "mûködik", azaz viszonylag kevés félreértést és konfliktust okoz, akkor az a hegyi határ. (...) Ezek a határok nem tûntek el, amikor kialakultak a nemzetállamok. Kissé leegyszerûsítve azt mondhatjuk, hogy ezek ősidők óta képeznek határokat a nemzetek között. A vonalat maga a táj jelöli ki, az embereknek csak az a dolguk, hogy használják azokat. Ez a határok megrajzolásának legegyszerûbb módja: a munka oroszlánrésze már el van végezve.

Vatikánvárosban szó sincs demokráciáról, ott a pápa a diktátor - de mentségére szóljon, hogy a városnak szinte nincs is lakója.

Egy határt valamelyik folyóhoz igazítani legalább olyan logikusnak tûnik, mint amikor azt egy hegylánchoz igazodva húzzák meg. Itt sem kell hosszan töprengeni, hisz a határ szinte már adott. (...) Az ilyen határok gyakran ugyanolyan kiválóan mûködnek, mint a hegyi határok. De azért nem árt odafigyelni.

A térképkészítő számára nincs nagyobb csapás, mint amikor egy és ugyanazon területre ketten is igényt tartanak. Ahol két igazság van, ott az ember csak rosszat léphet, hisz nem tehet egyszerre eleget az ellentétes kívánságoknak. A határra vonatkozó efféle igények ugyanis kizárják egymást.

Bármennyire is szeretnénk, az egyenes vonal nem mindig jogos. Mert a világ bonyolult. Mert nem létezik igazságos határ.