Mohamed Mbougar Sarr

Sosem olyan tartós az öröm, hogy utol ne érne a bánat: szomorúság a vigasság előtt, szomorúság utána és szomorúság közben is, amiért óhatatlanul véget ér a jókedv (...); az örök emberi szomorúság árnyéka mindenkire rávetül, és mindenki a maga természete szerint viaskodik vele.

Az idővel dacoló, mindentől elvonatkoztatott, megcsontosodott hûség agyrém, elvakultság, az élet túllép rajta, mert hiszen az élet csupa váratlanság, bizonytalanság, a dolgok szeszélyes összjátéka, mely óhatatlanul megváltoztatja örök érvényûnek hitt elveinket, értékeinket.

Hallani afféle bölcselkedést, hogy maradjunk meg annak a gyermeki léleknek, akik voltunk. Nincs ennél hiábavalóbb és gyászosabb törekvés. Sohasem adnék ilyen tanácsot. A gyermek, aki voltunk, mindig csalódottan és értetlenül nézné a felnőttet, aki lett belőle, még ha az a felnőtt megvalósította is az álmát.

Nem az írói lét romantikája kedvéért írunk (az ma már röhejes); nem is megélhetésből (öngyilkosság volna); nem a dicsőségért (elavult eszmény, korunk a celebeké); nem a jövőnek (a jövő semmit sem vár tőlünk); nem akarjuk megváltoztatni a világot (nem a világot kell megváltoztatni); az életet sem akarjuk megváltoztatni (az élet nem változik); de nem is valami állásfoglalás, hogy írunk (hagyjuk az elkötelezettséget a hősirodalomra); és nem szolgálunk fel ingyenlakomát (nincs illúziónk, tudjuk, hogy mindennek ára van, a mûvészetnek is). Akkor hát miért írunk? Nem tudjuk, és talán pont ez a válasz: azért írunk, mert nem tudunk semmit, azért írunk, mert nem tudjuk, mit lehetne kezdeni a világgal, hacsak nem írni, reménytelenül, mégsem feladva, makacs örömmel, kifulladásig.

Minden út ugyanoda vezet, a sorsunkat nem kerülhetjük el, de az utak különbözőek, lehetnek szépek is, borzalmasak is, szegélyezhetik virágok is, holtak csontjai is.

Van olyan élet, amit a halál se irigyel.

Az élet értelmére csak az élet végén derül fény.

A lelkifurdalás és a bûnbánat sem változtat azon, hogy a múlt visszavonhatatlan, ellenkezőleg: megerősíti, hogy örök a hatálya.

Hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy a gyerekek a bánatot is hordozzák magukban, és mint minden egyéb érzelmet, ezt is mélyebben, erősebben élik meg; még képlékeny a lelkük, jobban formálható, és úgy szívják magukba a világot, mint a szivacs. A világ pedig nem nézi a kort, megdolgozza a lelket.

Semmi nem szomorítja el jobban az embert, mint az emlékezés, ha jók az emlékei, ha rosszak.

Az ember csak élete utolsó percében készíthet mérleget, tarthat bûnbánatot, tehet őszinte vallomást, láthatja olyannak magát, amilyen valójában volt.

Csak a közepes vagy rossz vagy érdektelen könyvek szólnak valamiről. A nagy könyvnek nincs tárgya, és nem szól semmiről, csak kimondani, megtalálni próbál valamit, de ez a csak, ez minden, és az a valami, az is minden.

Nincs vihar előtti csend. Az igazi vihart vihar előzi meg, önnön hírnöke; némán süvít, olyan némán, ahogy egy izzadságcsepp gördül végig egy (...) nő testén. Aztán elmúlik a vihar, s elenyészik a kis csepp, amiként minden elmúlik és elenyészik a végtelen mozdulatlan káprázatában.

A bizonytalanság rosszabb, mint a félelem, gyilkosabb, mint a háború.

Minek kutakodni egy szeretett ember titkai után? Hiszen talán éppen azért szeretjük, amit rejtve tart előttünk. Nem fontosabb-e, ami hozzáköt, mint amiről azt hisszük, hogy takargatja előttünk?

Az emberek nem tudnak sodrással szemben haladni, ahogy némely halak, a történelem olyan folyó, amely ellenállhatatlanul zúdul, hömpölyög a deltatorkolatig, és sokfelé ágazva folyik tovább, bele a nagy tengerbe.

Nem jó túlságosan közel kerülni az olyan mûvészhez, akit szeret az ember. Távolról, némán csodálni: abban van elegancia.