Moliére

Nincs teremtett lélek, akit életében legalább egyszer cserben ne hagyna az a híres okosság.

Tudom, vágyainak nem lehet ura senki, S a szerelem önként kíván csak megszületni.

Agyamat néha vad riadó veri föl; Sivatagba futni az emberek elől!

Légy őszinte és csak a becsületre adj, Ne mondj ki szót, mely nem a szívből fakad.

Az ébredő vonzalom bizony mindig elmondhatatlan gyönyörûséggel van tele, és a szerelem minden boldogsága a változásban van.

Az ember csak beszél, de nem mindig cselekszik, Gyakran hosszú az út a szándéktól a tettig.

A rágalomra nincs semmilyen gyógyszer itt: Hát bolond, aki a pletykára hederít. Igyekezzünk tehát okosan élni s tisztán, S ne törődjünk vele, hogy mit fecseg a hitvány.

Be furcsa látni, hogy emberfia, ahány, Mind mily vakon rohan a hóbortja után!

Minél nagyobb az akadály, annál dicsőségesebb a legyőzése.

Ki félt, forrón szeret; ki nem, bölcsen szeret.

Ó, hogy sóvárog érte Kezem, hogy bélyegét a képedre tegye!

Mindenki barátja nem barátom nekem.

Sajnos legtöbbnyire furcsák az emberek, Sosem követik a helyes természetet. A józan észt, bizony, ők túl szûknek találják És jellemük szerint lépik át a határát.

Ha a komédiának az a hivatása, hogy az emberek hibáit megjavítsa, nem látom be, miért volnának kiváltságos hibák. (...) Gyakran a szigorú erkölcstan legszebb nyilai sem olyan hatásosak, mint a szatíra, s a legtöbb ember számára a korholás legjobb módja az, ha lefestjük hibáikat. Nagy csapás a bûnökre, ha nevetségessé tesszük őket a világ szemében. A szemrehányásokat könnyen vesszük, azt azonban, ha kigúnyolnak, nem bírjuk elviselni; eltûrjük, hogy rossz hírünk legyen, de azt nem, hogy nevetségesek legyünk...

A rögtönzés a szellemi képesség próbaköve.

Késve növő fának édes a gyümölcse. Márványra nehezebb írni, mint homokra, de ott aztán meg is marad sokáig.

Így szereti a szív, ha átgyújtja a hőség, Hibáival együtt szeretni szeretőjét.

Egyre jobban meg vagyok győződve róla, hogy úgy lehet meghódítani az embereket, ha ugyanolyan hajlamot színlelünk, ha az ő szájuk íze szerint bölcselkedünk, tömjénezzük a hibáikat és bármit csinálnak, magasztaljuk őket. Nem kell félni, hogy esetleg túlzásba visszük a hízelkedést, vagy hogy kilóg a lóláb: épp a legravaszabbakat lehet a legkönnyebben felültetni, és nincs az a nevetséges pimaszság, amit le ne nyelnének, ha dicsérettel van ízesítve. Az őszinteség persze megsínyli az efféle mesterkedést, de ha az embernek szüksége van valakire, kénytelen idomulni hozzá, és csak így lehet megnyerni, arról nem a hízelgő tehet, hanem az, aki azt akarja, hogy hízelegjenek neki.

A tanult ostoba nagyobb ostoba, mint a tudatlan ostoba.

Legtöbb ember nem betegségébe hal bele, hanem az orvosságaiba.