Müller Péter

A felejtés nagy kegyelem. Főleg, ha bajt, sérelmet, sebet és fájdalmat felejtünk el, és az is bölcs dolog, hogy nem látjuk a jövőnket. Föllebbenteni az Idő fátylát csak akkor szabad, ha valakinek kellő hatalma van átírni sorsának genetikus kódjait.

Az őszinte kedvesség és mosoly külső, tévedhetetlen jele annak, hogy valaki belül rendben van.

A szenvedésed és pokoljárásod emléke a legnagyobb kincsed! Ha valaki kitörölné az agyadból, életed értelmétől fosztana meg.

Minél inkább dühbe gurulok, annál inkább igaza van. (...) Ha fölmegy a vérnyomásom, akkor nagyon. (...) Az embernek az egója egy kis barométer lesz, amin mérni tudja saját hamisságát.

Nem veszélytelen dolog önmagaddal őszinte, belső viszonyba kerülni.

A szeretetnek ellentéte az nem a gyûlölet, hanem a halál.

Nőknél gyakran tapasztaltam hosszú életem során, hogy elszánja magát valaki egy magányos életre, s azt is éli. Egyedül él, egyedül is akar maradni, és nem veszi észre, amikor elege lesz ebből.

A legtöbb ember úgy szenved, hogy nem tanul belőle semmit. Nem találja meg az értelmét. Nem éli át, hogy a sorsa nevelni, tanítani akarja. Azt hiszi, a baj minden ok nélkül szakadt rá, s ezért ki van téve annak a veszélynek, hogy - bár az idő meggyógyítja - a baj újra megismétlődik vele.

Egy jó színész a bukásából többet tanul, mint a sikereiből. Egy sportoló, ha nagy akar lenni, a vereségeiből tanul. Kérdezd meg - de csak a nagyokat! A közepesek ezt nem tudják.

Magamat (...) akkor tudom igazán szeretni, ha nem önmagamért élek, hanem azt mondom, hogy az én életemnek a leggyönyörûségesebb része az, amikor adok.

Elengedni valakit nem azt jelenti, hogy megszûnik a fájdalmad. Amíg szereted, fájni is fog a hiánya. Ez nem baj. Attól még elengedheted. Sírva búcsúzunk egymástól, s ha igazi a szereteted, ez egy jó sírás. Elválasztva lenni bárkitől is, akit szeretünk: fáj. Ha már nem fáj: nem is szeretjük. (...) Az elengedés nem azt jelenti, hogy az ember szíve kihûl. Nem azt jelenti, hogy elfelejtem örökre. Nem közönyt jelent. Az elengedés azt jelenti, hogy hagyom őt szabadon repülni, szállni, a maga útján - abban a biztos reményben, hogy visszatalál majd hozzám. De amíg nincs itt, mindig hiányzik. És fáj.

Egy igazi beszélgetésből mindketten másképp léptek ki, mint ahogy beléptetek. Mert kaptatok egymásból egy darabot, akár tudjátok, akár nem.

Álmában a legszebb valaki, amikor nincs rajta mimika: az, aki. Nem játszik senkinek, nem viselkedik, a lelke nincs "egészen itt". Intim pillanat ilyenkor meglesni valakit, néha még az álmait is látni. Gyengéd, titokzatos, lelki pillanat ez.

Csak azon tudunk igazán segíteni, akit szeretünk, és csak attól tudunk segítséget elfogadni, akit szeretünk, s akiben hiszünk.

A szerelem, ha igazi, nagyobb erő, mint a szabadság vágya.

Állandó önvédelemben csak a lelkileg éretlen ember él. Aki gyenge. Aki fél, hogy önbizalma törékeny. Az erős embert az tette erőssé, hogy sok hasznos, beépíthető, megvalósítható érzést és gondolatot kapott másoktól.

A bírálatot nem elviselni, hanem megfontolni kell.

Elmegyünk egymás mellett. És ez még nem a legnagyobb baj. Hanem az, hogy észre sem vesszük. Magányunk oka rendszerint ez. Elidegenedtünk egymástól. Nem vesszük már a jeleket.

A mai ember oly mértékben a zûrzavar gyermeke, hogy a normális életre, vagyis a belső harmóniára, a szeretetre és a szorongásmentes életre képtelen. Ilyen lelkülettel nehéz megfogni, és magamhoz húzni a másik kezét, aki ugyanilyen. De legalább tudjuk, hogy így van. S törekedjünk arra, hogy ne így legyen.

Az igazi nőnek csak a szemét nézd, és azt sem kívülről, hanem a lelke felől. Először meg kell érezni a lelkét. Ha a lelke felől nézed, az első réteg a félelem, a múlt és a jelen sebei. Ha ezzel megtanulsz bánni, akkor láthatod a második réteget, a gyengédséget, a cirógatás vágyát. Ha ezt is látod, a harmadik rétegben látod az öröm pajkosságát, a negyedikben a harag villámait, az ötödikben a harmónia vágyát, a hatodikban a gyönyör cirógatását, és a hetedikben azt a szeretetet, ami teljesen a Tied. Minden igazi nő hét fátyoltáncot táncol, és régen elvesztél, ha a fátylat, a keblei halmát, vagy a csípőjét nézed. Csak a szemét nézd, a teljesen ruhátlan lénye, az örömtől hullámzó, vagy fájdalomtól görnyedő teste minden apró titka a szemében van.