Mungi Ngomane

Ha képesek vagyunk megpillantani magunkat a másikban, akkor ezáltal a világban szerzett tapasztalataink és kapcsolataink is óhatatlanul gazdagabbá fognak válni. Ha másokra tekintve magunkat látjuk bennük tükröződni, akkor szükségszerûen jobban fogunk bánni embertársainkkal.

Túlságosan is könnyû megmaradni a saját álláspontunk és véleményünk fogságában, ugyanakkor szabadságra lelhetünk, ha hátrálunk egy lépést, és megpróbálunk a nagyobb összefüggésre is tekintettel lenni.

Amikor tisztelettel és méltósággal fordulunk mások felé, mindenáron igyekezzünk elkerülni a címkézést, mert ez csak felerősíti az előítéleteket - beskatulyáz minket, és olyan kategóriákba kényszerít, amelyekből nehéz, sőt talán lehetetlen kikeveredni. Az ember mindig több annál, mint ahogyan a társadalom "vélekedik" róla.

Nem vagyunk egyedül. Hacsak nem egy másik bolygóról csöppentünk ide, akkor biztosak lehetünk benne, hogy egyetlen olyan ember sincs a környezetünkben, akinek ne lettek volna már a mieinkhez hasonló gondjai az életében.

Amikor úgy határozunk, hogy a jót vagy a rosszat fogjuk látni valakiben, a döntésünk gyakran visszatükröződik ránk. Ha támadólag lépünk fel, akkor várhatóan a másik fél is támadóan reagál majd. Viszont ha kedvességgel és együttérzéssel közelítünk valaki felé, remélve, hogy viszonzásképpen ugyanezt kapjuk, akkor jó eséllyel így is fog történni.

A remény mindannyiunk számára elérhető - csupán nyitottnak kell lenni rá.

A megbocsájtásról könnyû beszélni, ám valóban meg is tenni az egyik legnehezebb dolog a világon.

A megbocsájtás bonyolult dolog. Néha még azért is meg kell bocsájtanunk magunknak, hogy akarunk, de nem tudunk megbocsátani.

Képzeljük el, milyen lenne a világ, ha mindenki ugyanolyan volna! Meglehetősen unalmas lenne, nem igaz? Vélekedéseink és tapasztalataink egysíkúak lennének, és lényegében sosem lehetne részünk új élményekben. Ennek ellenére sokszor nehezünkre esik, hogy elfogadjuk a másságot. Gondoljuk végig, mennyi mindent köszönhetünk a különböző kultúráknak anélkül, hogy valaha is eltöprengtünk volna a jelentőségükön. Lehet szó egy finom ételről, esetleg egy különleges ruhadarabról, vagy valamilyen szórakozási lehetőségről, a kínai tésztától kezdve a maláj szarongon át a svéd krimikig. Idézzük fel magunkban a családunkon belüli különbségeket, amelyek nélkül nem tudnánk elképzelni a rokonainkat és önmagunkat. Lehet, hogy valamelyik nagyszülőnk megszeretteti velünk a hagyományos konyhát, az újszülött mindenkit megnevettet a mókázásával, a kiszámíthatatlan kamasz pedig beavat minket a legújabb trendekbe. Bárhogyan is, de mindenki rendelkezik valamivel, amit adhat a másiknak.

Van valami haszna a szelektív hulladékgyûjtőbe vinnünk a szemetünket, ha mások meg egyszerûen eldobálják az utcán? Érdemes kimenni egy tüntetésre, ha épp semmi kedvünk nincs hozzá? Van értelme egyáltalán elmenni szavazni? Hiszen megteszik majd helyettünk elegen, nem igaz? Olykor könnyû azt képzelni, hogy a részvételünk végső soron semmilyen hatással nem bír az események menetére, csakhogy ez a hozzáállás könnyen ahhoz vezethet, hogy elveszettnek érezzük magunkat és céltalannak tekintsük az életünket. Ha nem hiszünk benne, hogy van értelme a tetteinknek, akkor nehéz lesz hinnünk bármiben is, ami rajtunk túlmutat.

Mindannyiunk tettei jelentőséggel bírnak. A legkisebb gesztusok is hatalmas változásokhoz vezethetnek, még ha nem is azonnal. Ha nem szánjuk el magunkat, sosem tudhatjuk meg, mi mindent érhetünk el.

Sokszor a kis dolgok okozzák a legnagyobb örömöt az életünkben. Ilyen lehet egy ölelés, ha épp nagy szükségünk van rá, egy kiadós baráti beszélgetés, amibe egészen belefeledkezünk, egy finom vacsora otthon, vagy akár egy pohár hideg víz, amivel a szomjunkat olthatjuk. Ha tudatosan keressük ezeket az apró örömöket, akkor könnyebben rájuk is találunk majd, és jobban fogjuk értékelni őket.

Azt kapjuk, amit adunk. Amennyiben úgy érezzük, hogy valami hiányzik az életünkből, akkor adjuk meg azt valaki másnak! Ha például több barátot szeretnénk, akkor figyeljünk rá, hogy jobb barátai legyünk a már meglévő ismerőseinknek. Ha úgy érezzük, hogy nem hallgatnak ránk eléggé, akkor igyekezzünk jobban odafigyelni másokra. Ha több szeretetet akarunk az életünkben, akkor adjunk több szeretetet másoknak. A jó szándékban fogant tettek idővel mindig visszatérnek hozzánk, sokszor a legváratlanabb módokon és pillanatokban.

Emberi lényként mindannyiunkban van valami közös, mégpedig éppen az, hogy különbözőek vagyunk. Ez a sokféleség az, ami az idők során előrevitt minket utunkon, ugyanakkor annak veszélyét is magában rejti, hogy visszatartson bennünket. Pillantsunk körbe, és vegyük észre, mennyi különböző kultúra, tehetség, vélemény és tapasztalat jelenik meg a világunkban. Azután képzeljük el, milyen lenne az élet, ha minden ugyanolyan és egyszínû volna. Próbáljunk meg erőt meríteni a különbségeinkből ahelyett, hogy megítélnénk a másikat.

Ha nem fogadjuk el annak igazságát, hogy kik vagyunk, akkor nem fogunk tudni azzá válni, akik lenni szeretnénk. A mai nap teljes elfogadása segíthet abban, hogy kedvezően alakítsuk a holnapot. Ha tagadjuk vagy a szőnyeg alá söpörjük a fennálló problémákat, akkor sosem fogunk egyről a kettőre jutni.