Murakami Rjú

A fûszerek feltüzelik a lelket.

Az igazi erő a kedvességben rejlik. Akik kedvesek másokkal, mindig megtalálják a helyüket az életben.

A legmélyebb sebek is behegednek, és idővel új lehetőségek tûnnek fel a láthatáron.

Nem igyekszünk rendbe hozni a dolgokat, vagy bármi olyasmit tenni, amire igazán vágyunk. És a többes szám itt azt jelenti, hogy mindenki, a kakastaréjos kamasz gyerektől kezdve, aki azon kínlódik, hogyan hívja el végre randizni a padtársát, egészen a politikusig, aki egy adóreform tervezetén ül évekig. Nincs okunk, hogy végre azt mondjuk, na most.

Ha az ember valami krónikus betegségben szenved, a frusztrált vagy a türelmetlen viszonyulás csak rontja a helyzetet. Meg kell tanulni együtt élni a betegséggel. Régi barátként kell gondolni rá.

A képzeletnek hála, a világon bármilyen dologtól beindulhat az emberben a szorongás. Persze rendesen meg is szabadulhat tőle úgy, hogy szembenéz vele vagy beszél róla valakinek.

A sértések az ellenség névjegyei.

Akármilyen szörnyen is verik meg őket, a gyerekek tehetetlenek, nem tudnak semmit sem tenni ellene. (...) A gyerekek kétségbeesetten küszködnek, hogy szeretetet érezzenek a szüleik iránt, és ahelyett, hogy a szüleiket gyûlölnék, inkább saját magukat gyûlölik meg. A szeretet és az erőszak annyira összefonódik számukra, hogy amikor felnőnek, és ott találják magukat egy kapcsolatban, csakis a hisztériától tudnak megkönnyebbülni. A kedvesség, a gyengédség, bármi ilyesmi csak feszültséget okoz, hisz nem lehet tudni, mikor fordul át nyílt ellenségességbe.

Létfontosságú, hogy akik elszenvedik az erőszakot, eltûnődjenek a jelentésén. Szomorú, keserû, de fontos igazság ez.

Miért van az, hogy amikor az emberek felnőnek, teljesen elfelejtik, milyen sebezhetők, tehetetlenek voltak gyerekként?

Sosem szerencsés, ha az érzelmek elvakítanak bennünket, amikor a tényekről van szó.

Az emberi természet néha ijesztőbb, mint bármi.

Ha valamiben kiemelkedően jó akarsz lenni, azt korán kell elkezdened.

Vajon mennyi boldogságot engedhetnek meg az istenek egyetlen embernek?

A birtoklási vágyat nem könnyû kordában tartani.

Egy közeli szerettünk halála olyasmi (...), amit csak lassan, részletenként tudunk elfogadni.

Szinte minden társadalmi szintû érintkezés alapja az árucsere, viszont amit egy színész, vagy egy modell kínál megvételre, az nem más, mint saját maga.

Senkit sem hibáztathatsz, amikor ott állsz egy olyan mély sebbel, amit lehetetlennek tûnik egyedül begyógyítani, és nem hiszed, hogy valaha is meg tudod szokni, így hát kínlódva menekülni próbálsz a fájdalom elől. Csakis az idő - a hosszú, hosszú idő - tudja az ilyen sebeket begyógyítani, ezért nem tehetsz mást, mint hogy a kezébe adod magad, és igyekszel minden egyes túlélt napot győzelemként elkönyvelni. Percről percre, óráról órára csak vergődsz és tûrsz, aztán lassan, hetek vagy hónapok múltával kezded észrevenni a gyógyulás első jeleit, a seb pedig hegedni kezd és lassacskán sebhely lesz belőle.

A mély fájdalom olyan, mint egy seb a lelken, az alkohol pedig csak arra jó, hogy nyitva tartsa ezt a sebet.

A vég nélküli panaszkodás csak időszakos megkönnyebbülést jelent, ehelyett inkább meg kell tanulni együtt élni a fájdalommal, valahogy fel kell venni a mindennapi élet fonalát és lassacskán megtalálni a veszteség elfogadásának útját.