Nádasdy Ádám

Meddig kell szaladni, hogy odaérjek egy olyan pontig, ahol visszanézve azt mondhatom: elég? Csak nekem kell ez a folytonos, eszeveszett futás, mások a nyugalmat is ismerik, képesek például horgászni menni, vagy olvasni vastag regényeket. De mit lehet futás közben csinálni?

Az átzuhanás, az megterhelő. Ilyenek: az elalvás, a fölébredés, a megszeretés, a meggyûlölés; amikor vendégek várhatók, a boltban a tanácstalan álldogálás, hogy házigazdává átalakuljak; a vendégség után pedig a bútor, mert vissza kell tolni megint privátba.

Van úgy, hogy szemberöhögöm magam, kipottyantom a kezemből a gyászt, de az örömnek sem kapok utána. Rám száradt ez az egykedvû derû, a túlélés makacs ígérgetése.

A díjak fölött (...) szemérmesen el kell siklani. A díj olyan, mint egy családban a törvénytelen gyerek vagy a válás: mit tegyünk, így hozta a sors.

A nyelv hatalma titokzatosan érvényesül. Hiszen mi használjuk a nyelvet, mi alakítjuk, mi tartjuk életben. Ha mi holnaptól elnémulnánk, a nyelv meghalna - és mégis erősebb nálunk. És nem olyan, mint a természet: annak is van hatalma fölöttünk, csakhogy annak a mûködése tőlünk független. A hurrikán akkor is lecsap, ha nincs ott senki, és a hőség, a fagy tőlünk függetlenül is bekövetkezik. A nyelv azonban mi vagyunk: saját magunk fölött van tehát hatalmunk? Igen.

A szerelem nem tud más lenni, abból csak egy van. Hogy aztán azt ki hogyan lélegezi be és ki, hogyan ragasztja át a másikra, hogy éli meg - egyedül szenvedve -, hogy váltogatja stb... ez nem függ attól, hogy milyen nemû valaki, mert az a szívben van, az meg mindenkinél egyforma.

Nem a szókincs teszi a nyelvet, hanem a szerkezet!

A rokonságot nem a hasonlóság, hanem a (...) szisztematikus különbözés bizonyítja.

A magyar nagyon is hasonlít a rokonaira, csak ez nem felszíni hasonlóság, inkább olyan, mint a biológiában, ahol a hagyma és a liliom - tudományos értelemben - nagyon hasonló növények, besorolásuk alapján közeli rokonok, még ha ez ránézésre nem is nyilvánvaló.

Az egyén életében nem a rokonság, nem a származás, nem a gének a döntők, hanem az egyéni adottságok, a neveltetés, a sors, vagyis az, hogy az egyén milyen lehetőségeket kap és hogyan él velük.

Mondanánk-e, hogy a tengerben a delfin magányos, mert ő nem hal? Nyilván nem. Az életvitel, az élőhely, a feladatok ellátása legalább olyan fontos (ha nem fontosabb), mint a származás.

A magányosság jól hangzó, szép gondolat, föl lehet vele kelteni az érdeklődést a magyar nyelv - és ezen át a magyarság, a magyar kultúra - iránt, ami kívánatos és üdvözlendő. Egyfajta idegenvezetői fogás tehát. A jó idegenvezető mindenütt elmondja: miért is olyan különleges ez a hely, ahová most hoztam önöket.

Senki sem állíthatja komolyan, hogy a magyar nyelv különb lenne más nyelveknél. A magányosság - bármit is jelent - nem garantál semmiféle értéket. A magányos nem feltétlenül egyedi, nem feltétlenül "kiváló", még ha statisztikailag igaz is, hogy "kiválik", azaz elüt a többiektől. Erre mégis sokan szeretnek rájátszani.

Egy olyan állatfaj, melyből csak egy-két példány él, nyilván értékes és védendő, függetlenül attól, hogy szép-e, hasznos-e, azaz függetlenül a belső értékeitől. Ezt nem csak a természetről, de az emberi kultúráról is el lehet mondani, a nyelvekről is: minden nyelv eltûnése veszteség.

Komoly gondolkodók is mondtak olyat, hogy a magyar nyelv esetleges pusztulása, eltûnése (...) magányos nyelv volta miatt nagyobb kár volna, mint más nyelvek pusztulása. Nos, vigyük tovább ezt a gondolatot: ezek szerint például a katalán vagy a szlovák nyelv eltûnése kisebb vesztesége volna az emberi kultúrának, mivelhogy ők nagyon hasonlítanak más nyelvekre (a katalán a spanyolra, a szlovák a csehre)? Én erkölcsileg sem tudom támogatni az ilyen álláspontot. Hiszen ez olyan, mintha azt mondanánk: ha Nagyék egyetlen gyerekét üti el az autó, az nagyobb veszteség, mint ha Kovácsék hét gyerekéből egyet. Ki mer ilyet állítani? Minden nyelv, minden nép, minden kultúra egyedülálló érték, függetlenül attól, hogy van-e hozzá hasonló vagy nincs.

Szép nyelv-e a magyar? Természetesen igen. Minden nyelv szép, ahogy minden újszülött szép, és ahogy mindent lehet szépnek nevezni, amit emberek természetesen csinálnak: ruházatot, zenét, építészetet, nyelvet. A nyelvészet - mint általában a tudomány - nem foglalkozik a szépség kategóriájával, nem is tudja értelmezni, mi a szép, ahogy például az emberi test vonatkozásában az anatómia sem foglalkozik a szépséggel, nem mérlegeli, ki szebb, ki csúnyább. A nyelvészek mosolyogva veszik tudomásul, hogy az egyes nyelvek beszélői úgy érzik: az ő nyelvük szép.

Minden nyelv egyformán megtanulható, a csecsemőnek mindegy, melyik nyelv lesz az anyanyelve: azt tanulja meg, amit hall, s azt fogja egész életében a "legkönnyebb nyelvnek" érezni.

Hogy mi nyelv és mi dialektus, az nem nyelvészeti, hanem politikai-kulturális kérdés. (Azt szokás mondani: a nyelv olyan dialektus, mely mögött hadsereg is áll.)

Az idegennyelv-tudás a legjobb eszköz az anyanyelv jobb megismeréséhez.

Csak az tudja igazán a magyar nyelv szépségét értékelni, aki tud egy-két idegen nyelvet. Ahány nyelv, annyi ember!