Nemere István

Azt szoktam mondani és írni, hogy "95 százalékos ateista vagyok", ami azonban a valóságban egyre fogyó százalékot, arányt jelent. Lehet, még egy-két év és elérem a 99 százalékot, netán a százat is. Az Isten választása a könnyebbik út, mindenben. A világ keletkezése, a természet mûködése, a kozmosz törvényei stb. témákban mindig egyszerûbb azt mondani: egy isten teremtette, ő igazgatja, az ő akaratát követve mennek a dolgok. Aki filozofikusabb alkat, sőt egyáltalán, gondolkodó ember, az ne menjen ezen a könnyebb úton.

Elválaszthatatlanul én magam vagyok a rettegés, olyanok vagyunk, akár a falevél, két oldala ugyanannak a levélnek, fekete és fehér oldala. A fehér nappal él, jól megvilágított helyeken, napfényben - a másik éjjel, sötétben, szívszorongató sikátorokban.

A magány egy időre gondolkodásra kényszeríti az embert. Ha az ember képes harcolni e világban egy apró helyért - könnyebben veszi észre, mi a szép körülötte.

A szabadság nem lehet határtalan, mert akkor önmagát semmisíti meg.

A legnagyobb opportunisták éppen a tükrök. Csak önmagukért léteznek, válogatás nélkül szolgálva mindenkit.

Mélyre zuhantam, olyan mélyre, hogy már minden szépnek tûnik, ha... nincs velem. (...) Ki kell húznom az életemből, összegyûrni, mint egy régen kifizetett számlát.

Az emlékeink mi magunk vagyunk... aki nem képes emlékezni, emlékeit megőrizni, az megnyomorodott lélek, szerencsétlen. Aki érzelmek nélkül él át mindent, a végén belül üres marad. Az emlékeink elkísérnek bennünket egész életünkben, részünkké válnak, belénk vésődnek, megkövülnek, szilárdak, súlyosak lesznek.

A nők mindig állhatatosabbak, még akkor is, ha az nyilvánvalóan szükségtelen.

Kezdetben csak a szerelem van, ez mindent kitölt és - ahogy mondják - "elvakít". (...) Aztán - az első tüske. Bármi lehet, nem fontos, mi. Ám a kétség növekedni kezd, rétegeződik, erősödik, mint a régi barlangok mélyén, a cseppenő víz cseppkövet épít, de maga-magát is építi lefelé, és eljön a pillanat, bár ez évekig tart, míg összeér a két oszlop. Kiábrándulás, kétség, gyûlölet-rétegek kövesednek egymásra. Végül semmi sem marad az emberben.

A férfi, aki nem képes önmagára vigyázni, a szerelmére, azt úgysem lehet hûségre, kitartásra kényszeríteni. Minden próba eleve kudarcra van ítélve.

Amit erőszakkal terjesztenek, az nem lehet sem igaz, sem jó, sem szép.

A természet még számtalan meglepetést, sőt kelepcét rejt, de legfőképpen az ismeretlen dolgok, jelenségek, hatások és képességek kozmikus méretû raktára, amelynek a jelek szerint még az ajtaját sem nyitottuk ki.

A csönd valósággal belevette magát testébe. Része lett most nemcsak az életének, hanem a tudatának is. Annyira együtt élt vele, hogy már el sem tudta képzelni másképpen. Amikor kitisztultak a gondolatai, olykor belehallgatott ebbe a hamis ürességbe, a csöndbe. Mint az így élők többsége, tudta, hogy nem is létezik. Ezer apró neszből tevődik össze.

Mindenütt tömeg. Mindenből sok van, túl sok. Ember, gép, ház, zaj. Túl sok akarat feszül össze, ellentétesek is. Millió ablak mögött mind csinál valamit. Az is, aki semmit. Aki csak unatkozik, vagy henyél. Vagy alszik, pihen, erőt gyûjt. Õk is fogyasztják az oxigént.

Az emberek általában sokáig, túl sokáig képesek ragaszkodni szép ábrándjaikhoz.

Tudott dolog, hogy amit a mûveletlen vagy félrevezetett tömegnek sokszor elismételnek, az a legtöbb agyban hamarosan az axióma, a bizonyításra nem szoruló alapigazság körvonalait ölti.

Aki magasra jutott, annak több az ellensége is. Míg megbújsz a tömegben, csak a melletted állók tudnak létezésedről. Ha valamivel kitûnsz és kiemelkedsz közülük, sokkal többen szereznek rólad tudomást. Irigyelnek, úgy képzelik, az útjukban állsz, no és lesznek persze olyanok is, akiknek tényleg az útjában vagy... Így megy ez már sok ezer éve, mindenütt, ahol csak emberek élnek.

A labirintus olyan, akár az élet. Bármelyik úton indulsz el, sohasem tudhatod, célhoz vezet-e, vagy zsákutcába jutsz...? De aki bölcs és kitartó, no és van elég ereje is, az végül rátalál a helyes útra, és még idejében eléri azt, amire vágyott.

Az egyidejûség igénye csak a mi életünkben, korunkban lett állítólagos feltétel, nélkülözhetetlen dolog. Mi azonnal szeretünk tudni mindent, és amikor a szemünk láttára zajlik egy csata vagy egy terrortámadás, egy árvíz éppen ragadja el áldozatait, vagy az autóversenyen összeütközik és felrobban két jármû, vezetőik pedig odavesznek - elégedetten vesszük tudomásul, hogy lám, mi rögtön megtudtuk, hogy is van ez.

Két embernek össze kell csiszolódnia, fel kell ismerniük az együttélés csapdáit, elkerülni azokat, mindenféle módon kedvezni a másiknak, figyelembe venni létezését.