Nemere István

Aki évekkel férje halála után képes ismét szerelmi botrányba bonyolódni, annak talán már évekkel korábban is olyan volt a természete.

A halálbüntetéseknek nincs visszatartó erejük, mind a mai napig éppen azokban az országokban történik a legtöbb gyilkosság, ahol élénken gyakorolják ezt a fajta ítéletet.

Az idő megállításának nagy nőnemû mestereiről tudunk a korok és idők során, ám végleges győzelmet természetesen egyik sem arathatott. Ez majd a huszonegyedik századi genetika mûve lesz - ha lesz.

Ahogyan az lenni szokott a tiltott, de jónak és vonzónak tûnő dolgokkal - egy idő után ez alattomosan szétterjed az ember tudatában. Mindinkább foglalkoztatja a dolog, később már vonzani is kezdi. Még később céltudatos lépéseket tesz azért, hogy azokat az örömöket megszerezze. Előbb csak néha, olykor, és így van értéke, hiszen ami nehezen jön, nem könnyen felejthető, és azt sokra tartjuk. Később azonban ismét lépni kell, mert a ritkán érkező öröm már nem bizonyul elégségesnek. A szenvedély kialakult, a függőség már épülget szépen, és mire az áldozat észreveszi, már nem is tud élni szenvedélye nélkül.

Ha a vér az élő testben kering, értelemszerûen az élet jelképe. Ám ha kiontják, a halállal válik egyértelmûvé, a gonosz tettet és az elmúlást, az erőszakos véget jelképezi. A vér az erőszak jele is - a háborúé.

Senki sem képes megállapítani, mi számít még egyszerû szeszélynek, ártalmatlan különcségnek, és honnan kezdve lesz valami másokra is ártalmas dologgá? Egyáltalán van-e ilyen határ? Ha pedig azt mondjuk, hogy ez "személytől, kortól, embertől függ", azt is mondtuk: mindenkinél máshol van a határ. Más élőhelyen, más kultúrában, más korban elmosódnak a határok... Ezzel sok veszedelmet szabadítunk magunkra, és a célt: hogy világos határvonalat húzzunk a bolond és a normális, az ártalmatlan és az ártalmas, az eltûrhető és a már el nem tûrhető közé.

Az emberiség történelme során az igazságszolgáltatás helyektől, kultúráktól függően sokat változott, sőt már a kezdettől alapvetően eltértek egymástól annak egyes módjai. A cél azonban minden alkalommal, minden korban, minden helyen ugyanaz volt: megtorolni a bûntényeket, és a félelemkeltés útján azokat a jövőben megakadályozni. Eme szép pedagógiai célzat (...) sem az ókorban, sem a középkorban nem járt sikerrel. A büntetések nem szolgáltak és nem szolgálnak elrettentő példaként.

Az emberek, akárcsak a "nagy" politikusok esetében, képtelenek arra, hogy tárgyilagosan szemléljék az illető életének azokat a szakaszait, amikor még nem voltak híresek. Egy Napóleonban az utólagos krónikások már gyermekként is látni vélték a későbbi (amúgy kétséges) nagyságot. Ha a gyermek Nagy Ember így vagy úgy megnyilatkozott, bármit tett vagy mondott, azt már a későbbi nagy fényben úgy látták, mintha e nagysága lám, már akkor is megnyilatkozott volna, csak azok a szûk látókörû játszótársak vagy ostoba felnőttek nem vették észre.

A kommunizmus két nagy ellensége a valóság és az igazság. Ezekkel soha, sehol nem bírta és nem bírja felvenni a harcot, előttük mindig kapitulál.

Minden diktatúra beteg, és beteg azok agya is, akik azt kiszolgálják.

Ahányszor az ember megerősíti uralmát a természet fölött, ahányszor újabb tudományos érdemeket szerez - annyiszor veszít el valamit a világ titokzatosságából.

Némi fantázia nélkül még tüzet rakni sem tanultunk volna meg.

Nincs egyetlen nagy, hatalmas Boldogság, csak kicsi boldogságok vannak, egy nagy ház apró téglái, és csak ezeket a téglákat vehetjük kézbe, csak ezek lehetnek a mieink, a nagy ház - ha ugyan valóban létezik? - soha nem tartozhat senkihez.

Ha a tudomány lehetővé teszi egy eszköz elkészítését, akkor az az eszköz el is készül, legyen bármilyen veszélyes az emberiségre nézve.

Az idővel úgy bánok, mint az asztalos a fával. A jó asztalos minden darabot eltesz, akármilyen hosszú, mert egyszer szüksége lesz pont egy ekkorára.

Minden, ami eddig történt, csak egy féloldalnyi előszó egy több ezer oldalas könyvben. Az igazi sztori akkor kezdődik majd, ha az emberiség egy része elhagyja a bolygónkat.

Minden tudomány áltudomány volt valamikor. Az alkímiából lett a kémia.

Abszolút nem természetes, hogy az emberiség összezsúfolva ül egy kis bolygón, és retteg, hogy ha valami történik - járvány, atomháború vagy bármi -, akkor mindnyájan odaveszünk. Viszont ha több csónakban ülünk, akkor az egyik mindenképp megmarad.

Nem fogy el a téma. Ha csak a mai nap történetét akarnám megírni, hiába élnék akár száz évig is, nem lennék rá képes.

Ha valaki sokat ír, az önmagában nem jelent semmit. Se rosszat, se jót. (...) Gyorsan is lehet olyat írni, ami maradandó. A könyvtárak pedig tele vannak lassan írt rossz könyvekkel.