Nemes Nagy Ágnes

Jövendőnk: akárcsak a gyász, amely már régen megesett, ismerjük s helyrehozhatatlan. Mint levelét az ág a fagyban, számlálgatjuk a perceket.

És mind magamba lenge lelkedet (fejed fölött, mint lampion lebeg) magamba mind, mohón, elégitetlen, ha húsevő virág lehetne testem. - De így? Mi van még? Nem nyugszom sosem. Szeretsz, szeretlek. Mily reménytelen.

Hiteles élet nélkül hiteles mûvészet sem lehetséges. Mondhatnám úgy is: a nagy mûvész törekszik arra, hogy halhatatlansága ne gúnyolhassa ki halandóságát.

Amikor én istent faragtam, kemény köveket válogattam. Keményebbeket, mint a testem, hogy, ha vigasztal, elhihessem.

Olyan tökéletesen fölösleges vagyok.

Hisz mint rongyos, ócska zászló lóg lelkem testemen, idestova letépik, s maradok meztelen.

Micsoda költő vagyok én? Sohase mertem a nevén nevezni, amit akarok. (...) Áttételek, görbe utak ismerik csak a talpamat, csak zsúfolt labirintusok - görbe a kor. De míg lehet, védenem saját görbéimet, ne, ne zavarjatok.