Pákolitz István

A nyitott sír felett lomha fekete varjú száll. Két szárnycsapás közt rám mered a dermesztő Szabály. (...) De törvény, hogy a halál csak az élőnek fájjon: remegjek - gyászod örvén - önnön tragédiámon.

S most éppen azt köszöntöm benned, ki nem latolgat és nem enged nem számlál huzakodva százig: ha itt az idő, kivirágzik!

Addig példálódzik a csörgősipkás míg nevén nevezi a gyereket, s még jó, ha csak faron billenti a túlérzékeny, finnyás gyülekezet.

Nem múlik el a szerelem Csak fegyelmezett lesz. Szavak nélkül is mindent tudó, Pillantásból is értő Messzeségből is megérző A lélekrezdülést is fölfogó Bizonyosság.

Hogyha virág lennék, ölelnék jó illattal; Hogyha madár lennék, dicsérnélek zengő dallal; hogyha mennybolt lennék, aranynappal, ezüstholddal, beragyognám életedet csillagokkal.