Paolo Giordano

Univerzumaik lassan és láthatatlanul egymásba hatoltak, olyanok voltak, mint két, azonos tengely körül egyre szûkebb pályán keringő égitest, melyekre az a nyilvánvaló sors vár, hogy a tér és az idő valamely pontján egybeolvadjanak.

A döntések pár másodperc alatt születnek, s aztán egy életen át bûnhődik miattuk az ember. (...) Most azonban résen volt: tudta, hogy ezek azok a másodpercek, és hogy ezúttal nem fog hibázni.

Talán csak ezért vonzódunk annyira néhányan a fenyegető katasztrófákhoz, ezért érdekelnek a tragédiák: azt gondoljuk, ez valami nemes vonás, (...) pedig egyszerûen arról a szükségletről van szó, hogy életünk minden túlságosan bonyolult pontján találjunk valami még bonyolultabb, sürgősebb és vészjóslóbb dolgot, melyben személyes szenvedésünk feloldódhat.

A szív mindent elkövet, hogy vérhez jusson, inkább hagyja elfagyni a többi testrészt.

Nem attól félek, hogy megbetegszem. Akkor mitől félek? A járvány következményeitől. Hogy a civilizációnk csupán kártyavár. Félek a lenullázódástól, de az ellenkezőjétől is: hogy hiábavaló lesz a félelem, elmúlik, és utána nem változik semmi.