Paulo Coelho

Magányukban az emberek felfedezik a szerelmet, amely különben talán észrevétlenül érkezett volna. Magányukban megértik és képesek tisztelni a szerelmet, amely véget ért. Magányukban el tudják dönteni, hogy érdemes-e küzdeni azért, hogy visszatérjen, vagy hagyni kell, hogy mindenki menjen a maga útjára. Magányukban megtanulják, hogy nemet mondani nem feltétlenül szívtelenség, igent mondani pedig nem feltétlenül erény.

Ha felfedezzük, kik vagyunk valójában, kénytelenek vagyunk elfogadni azt is, hogy sokkal tovább mehetünk a megszokottnál. És ez megrémiszt. Jobb, ha nem kockáztatunk túl sokat, hiszen mindig hivatkozhatunk arra, hogy "azért nem tettem meg, amit kellett volna, mert nem hagyták". Ez így kényelmesebb. Biztonságosabb. Ugyanakkor azt is jelenti, hogy lemondunk a saját életünkről.

Meg kell őrizni egyfajta fegyelmezett őrültséget, ahogy valaki mondta. Ugyanúgy fog sírni, aggódni, idegeskedni, ahogy a többi ember, de közben soha nem fogja elfelejteni, hogy a lelke szabad, és nevetve fölülemelkedik a nehézségeken.

Amikor a házasságról álmodozott, mindig egy kis vidéki házat képzelt el, és egy olyan férfit, aki más, mint az apja, és éppen csak annyit keres, hogy el tudja tartani a családját, aki már attól is boldog, ha vele lehet, a kandallóban pedig ég a tûz, és együtt gyönyörködnek a hófödte hegyekben.

Senki nem tudja, mit hoz a holnap, mert minden napnak elég a maga történése, legyen az rossz vagy jó.

Amikor egy falevél lehull a fáról, vajon úgy érzi-e, hogy legyőzte a hideg? A fa azt mondja a levélnek: "Ez az élet körforgása. Talán azt hiszed, hogy meghalsz, de valójában bennem élsz tovább. Neked köszönhetem, hogy élek, hiszen általad lélegeztem. Azt is neked köszönhetem, hogy szerettek, mert árnyékot tudtam adni a fáradt vándornak. A te nedved az én nedvem: mi egyek vagyunk."

A természet körforgásában nem létezik sem győzelem, sem vereség. Csak a mozgás létezik.

Egy csata elvesztése vagy bárminek az elvesztése, amit a tulajdonunknak vélünk, szomorú pillanatokat okoz. De amikor elmúlnak ezek a pillanatok, felfedezzük magunkban az ismeretlen erőt, amely meglep minket és tiszteletet ébreszt önmagunk iránt.

Csak az veszít, aki feladja. A többiek mind győztesek.

A vereség az élet része: ezt mindannyian tudjuk. Csak a legyőzöttek ismerik a Szerelmet. Hiszen első csatáinkat a szerelem mezején vívjuk - és ilyenkor általában veszítünk.

Jaj azoknak, akik soha nem vesztettek! Õk győztesek sem lesznek soha ebben az életben.

A viszonzatlan szerelem mindig magában hordozza a reményt, hogy egy napon viszonzásra lel.

Azért félünk a változásoktól, mert azt hisszük, hogy a sok erőfeszítés és áldozat után már ismerjük a világunkat.

"Nehézség": így hívják azt a régi eszközt, amely kizárólag arra szolgál, hogy segítsen meghatároznunk önmagunkat.

Akik (...) úgy vélik, hogy a kaland veszélyes, maradjanak csak a hétköznapok rabságában, és meglátják, hogy idő előtt meghalnak.

Ha ellenállunk a kísértésnek, hogy elhiggyük, hogy mások megmondhatják, kik vagyunk, akkor szép lassan felragyogtathatjuk a lelkünkben szunnyadó napot.

Azt hiszed, hogy egy pont felé haladsz, de ennek a pontnak csak az adja a létjogosultságát, hogy szereted. Pihenj egy kicsit, de amint tudsz, állj fel és menj tovább. Mert amint megtudta, hogy felé haladsz, ő is elindult feléd.

Általában azt gondoljuk, hogy ugyanazt kapjuk, mint amit adunk. De azok az emberek, akik azért szeretnek, hogy őket is szeressék, csak az idejüket fecsérlik. A szerelem hitcselekedet, nem pedig valami cserebere.

Az élet túl rövid ahhoz, hogy a fontos szavakat a szívünkbe rejtsük. Mint például azt a szót: "szeretlek". De ne várjuk el cserébe, hogy mi is ugyanezt halljuk. Azért szeressünk, mert szeretnünk kell. Másképp az élet elveszti értelmét, és a nap sem ragyog többé.

Azokban a pillanatokban, amikor a magány mindent agyonnyomni látszik, az egyetlen módja az ellenállásnak, ha kitartóan szeretünk tovább.