Paulo Coelho

A szeretet megváltoztat, a szeretet gyógyít. Néha azonban halálos csapdát állít, és elpusztítja azt, aki teljesen átadja magát neki.

Mi a legviccesebb az emberben? (...) Mindig fordítva gondolkodnak: gyorsan fel akarnak nőni, hogy aztán az elveszett gyermekkor után sóhajtozzanak. Feláldozzák az egészségüket, hogy pénzt keressenek, aztán meg odaadják minden pénzüket, hogy egészségesek legyenek. Annyira sóvárognak a jövő után, hogy nem törődnek a jelennel, így aztán sem a jelent, sem a jövőt nem élik meg. Úgy élnek, mintha soha nem halnának meg, és úgy halnak meg, mintha soha nem éltek volna.

Az élet állandó kockázatot rejt, és aki megfeledkezik erről, az soha nem készül fel a sors kihívásaira.

A szeretet hidat képez olyan pontok között is, melyek között lehetetlennek tûnik a kapcsolat.

Sokkal fontosabb felfedezni egy olyan templomot, amiről még senki sem hallott, mint elmenni Rómába és kötelezően megnézni a Sixtus-kápolnát, kétszázezer másik turistával együtt, akik a füledbe kiabálnak. Természetesen menj el a Sixtus-kápolnába is, de sétálj az utcákon, vessz el a sikátorokban, ízleld meg annak szabadságát, hogy keresel valamit, amiről nem is tudod, hogy micsoda.

Néha az utunkba sodródik valami, de mivel még nem jött el a mi időnk, tovább is áll, nem érint meg minket, csak súrol - de azért ahhoz elég egyértelmû, hogy megértsük.

Néha annyira ragaszkodunk az életmódunkhoz, hogy visszautasítunk egy nagy lehetőséget, mert nem tudjuk, miként éljünk vele.

Csak az tud megmászni egy hegyet, aki megadja a testének azt a figyelmet, amit megérdemel. Annyi idő áll rendelkezésedre, amit az élet megenged, ment hát, és ne követeld azt, amit nem kaphatsz meg. Ha túl gyorsan mész, elfáradsz és félúton feladod. Ha túl lassan mész, rád esteledhet és eltévedsz. Élvezd a tájat, a források vizét és a gyümölcsöket, mert a természet nagylelkû, de haladj tovább.

Bárki szentté teheti azt a munkát, amit az élet ad neki.

A kölcsönös vonzalom, ami egymás felé lökte őket - az megmagyarázhatatlan. Ez nem más, mint az érintetlen, tiszta vágy. Amikor a vágy még ebben a tiszta állapotban van, a férfi és a nő beleszeret az életbe, minden pillanatát a legmélyebb hódolattal élik át.

Mindenki arról álmodozik, hogy egy napon belép egy férfi, aki meglátja bennük az igazi nőt, az érzéki asszonyt, a hûséges társat, a megértő barátnőt. De mindenki tudja, minden találka legelső percétől fogva, hogy ebből semmi nem lesz.

Meg kell ismernem a középszerû szerelmeket is, hogy elegem lehessen belőlük. Már ez a kevéske élettapasztalat is, amire idáig szert tettem, megtanított arra, hogy senki sem ura semminek, minden csak illúzió.

Ha hûségesnek kell lennem valakihez vagy valamihez, leginkább magamhoz kell hûségesnek lennem.

Minden ember más. És mindenkinek tennie kell azért, hogy az is maradjon.

Rendelkezhetünk a világ összes kommunikációs eszközével, de az emberi tekintettel semmi sem ér fel.

Az oly nehezen megszerzett szabadság valójában csak álcázott számûzetés.

Ha valami nemkívánatos dolog kezd nőni a lelkemben, megkérem Istent, hogy adjon ugyanilyen bátorságot, hogy könyörtelenül kitépjem.

Isten talán azért teremtette a sivatagot, hogy az ember elmosolyodhasson, amikor meglátja a datolyapálmákat.

A legfontosabb dolgok az életben, amelyek gyarapítanak minket, soha nem mutatják az arcukat.

Az emberek nem az ismeretlentől félnek, mert minden ember képes mindent elérni, amit akar, és amire szüksége van. Attól félünk csak, hogy elveszítjük, amink van, legyen az az életünk vagy a földünk. De a félelmünk elmúlik, mihelyt megértjük, hogy a mi történetünket és a világ történetét ugyanaz a Kéz írta.