Paulo Coelho

Isten mindennap ad nekünk egy pillanatot, amikor megváltoztathatunk mindent, ami boldogtalanná tesz. S mi mindennap úgy teszünk, mintha nem vennénk észre ezt a pillanatot, mintha nem is létezne, mintha a ma ugyanolyan lenne, mint a tegnap, és semmiben sem különbözne a holnaptól. De aki résen van, az észre fogja venni a mágikus pillanatot. Bármikor meglephet minket: reggel, amikor bedugjuk a kulcsot a zárba, vagy az ebéd utáni csöndben, és a nap bármelyik percében, amelyik nem látszik különbözőnek a többitől. Mert ez a pillanat létezik, és ebben a pillanatban a csillagok minden ereje belénk száll, és segítségükkel csodákra leszünk képesek.

Ha majd belefáradsz abba, hogy az legyél, aki nem vagy, akkor majd végre élvezheted az életet (...). Idővel rájössz, hogy ez nemcsak örömet szerez, hanem valami sokkal mélyebbet ad: értelmet az életednek.

Legyél derûs! Programozd át magad a nap minden percében: töltődj fel olyan gondolatokkal, amik többé tesznek! Ha ideges vagy, vagy zavart, próbálj nevetni magadon. Nevess hangosan, nevesd ki azt a nőt, aki aggódik, gyötrődik, és azt hiszi, hogy az ő problémáinál nincs fontosabb a világon.

Az embereket meg lehet ismerni a zenén keresztül, amit hallgatnak.

Ha létezik vigasz a tragédiában, amikor elveszítünk valakit, akit nagyon szeretünk, akkor az nem más, mint a gondolat, hogy talán mégis jobb ez így.

A homokdûnék a széllel változnak, de a sivatag ugyanaz marad. Így lesz a mi szerelmünkkel is. (...) Ha a Történeted része kell, hogy legyek, akkor egy napon visszatérsz.

A szerelem az embert sosem akadályozza meg abban, hogy végigjárja Személyes Történetét. Ha így történik, akkor az nem igazi szerelem, nem olyan, amely a Világ Nyelvén szól.

A szerelem nem a másik emberben van, hanem bennünk. Mi ébresztjük föl magunkban. De ahhoz, hogy fölébreszthessük, szükségünk van a másikra.

Nem tudom elfogadni, hogy így menjen el, hogy el sem búcsúzik, meg sem magyarázza. Mindketten büszkék voltunk arra, hogy van bátorságunk együtt szembenézni az élet nehézségeivel. Inkább szenvedtünk, de soha nem hazudtunk egymásnak. (...) Tudom, hogy nagyon megváltozott, amikor megismerte (...), de ez nem lehet ok arra, hogy felrúgjon egy házasságot, ami már tíz éve mûködik! Még ha lefeküdt is vele, még ha szerelmes is belé, hogy lehet, hogy nem tette mérlegre mindazt, amit együtt éltünk át, amit együtt fedeztünk fel? Hogy lehet, hogy gondolkodás nélkül belevág egy kalandba, ahonnan talán vissza se jön?

Kinyitottam hát az ablakot, és vele együtt a szívemet. A szobát elárasztotta a napfény, a szívemet pedig elárasztotta a szerelem.

Mindannyian mondtunk már zokogva valami ilyesmit: nem éri meg, hogy ennyit szenvedjek ezért a szerelemért. Szenvedünk, mert úgy érezzük, hogy többet adunk, mint amennyit kapunk. Szenvedünk, mert nem ismerik fel a szeretetünk súlyát. Szenvedünk, mert nem tudjuk a másikkal elfogadtatni a szabályainkat. Mindig találunk valamit, ami miatt szenvedhetünk, holott valójában nincs okunk a szenvedni: mert a szeretetben rejlik a növekedésünk magva. (...) Aki szeret, az legyőzi az egész világot, és nem fél, hogy elveszít valamit. Az igazi szeretet a teljes odaadás aktusa.

Inkább szenvedek, ahogy korábban szenvedtem, amikor elhagytak azok, akiket szerettem. Inkább nyalogatom a sebeimet, ahogy máskor is tettem. Egy ideig még gondolok rá, megkeseredek, és halálra untatom a barátaimat, mert képtelen leszek másról beszélni, mint arról, hogy elhagyott a feleségem. Majd megpróbálom megmagyarázni, mi történt, éjjel-nappal csak azzal foglalkozom, hogy újra meg újra átgondoljak minden pillanatot, amit együtt töltöttünk, a végén pedig arra a következtetésre jutok, hogy igenis rossz volt velem, velem, aki mindig csak arra törekedett, hogy neki jó legyen. Aztán lesznek más nőim. Ha megyek az utcán, minden pillanatban meglátok valakit, aki lehet, hogy ő. Reggeltől estig, estétől reggelig szenvedni fogok. Ez az állapot eltarthat hetekig, hónapokig, vagy akár egy évnél is tovább. Aztán egy szép napon arra ébredek, hogy nem ő jár a fejemben, és rájövök, hogy túl vagyok a nehezén. A szívem súlyos sebet kapott, de majd begyógyul, és akkor majd újra tudok örülni az élet szépségeinek. Történt már velem ilyen és fog is még történni, ebben biztos vagyok.

Mindenütt a szerelmet kell keresnünk, és vállalnunk kell, hogy esetleg órákig, napokig, vagy akár hetekig szomorúak és csalódottak leszünk miatta. Mert abban a pillanatban, amikor elindulunk keresni a szerelmet, ő is elindul, hogy megtaláljon minket. És megvált.

Az vagyok, aki bárki más is lehet, ha hallgat a szívére. Olyan ember vagyok, aki leborul az élet titokzatossága előtt, aki nyitott a csodákra, aki derûsen és lelkesen viszonyul mindenhez, amit csinál.

A valóságban egy szerelemnek lehetségesnek kell lennie. Lehet, hogy nem talál azonnal viszonzásra, de csak akkor képes életben maradni, ha legalább van rá remény - bármilyen távoli is -, hogy meghódíthatjuk a szeretett lényt.

Nincs az az ember, aki képes volna hazudni, vagy eltitkolni az érzéseit úgy, hogy közben a másik szemébe néz. És nincs az a nő, aki ne tudna olvasni egy szerelmes férfi szemében. Még akkor is, ha ez a szerelem lehetetlennek tûnik, és a legrosszabb helyen, a legrosszabb időben tör a felszínre.

A szeretet vizének éltető cseppjei senki szomját nem fogják oltani. Fogadd hát el mások szeretetét.

Álmainkért küzdeni kell, a cél eléréséhez összpontosítanunk kell, erőfeszítéseket kell tennünk. Ám arról se feledkezzünk meg, hogy az élet apró örömök szövete. Amit azért kaptunk, hogy bátorítsanak.

Mindennek megvan a maga jelentősége. Az az ember, aki nagy hévvel éli az életet... minden percét élvezi.

Ha fejlődni akarunk az életben, meg kell értenünk, mi a különbség "jó" és "jobb" között.