Paulo Coelho

Abban az egyetlen percben benne volt életem minden boldog pillanata.

A Szuperosztály irányítja a világot, az érvei meggyőzőek, a hangja kellemes, a mosolya elragadó, de a döntései megmásíthatatlanok. És ezt jól tudják. Õk döntenek: elfogadnak, vagy elutasítanak. Övék a hatalom.

Nincsenek kivételes lehetőségek, az élet mindig ad még egy esélyt.

A lelki fájdalmat fizikai fájdalommá transzformálva megtudjuk a rosszat, amelyet nekünk okozhat.

Szent Jakab Útján, de az életben is, a bölcsességnek csak akkor van értéke, ha segít az embernek legyőzni bármilyen akadályt.

Félnek kockáztatni, félnek veszíteni, de félnek nyerni is, mert félnek az irigységtől, félnek szeretni, mert félnek az elutasítástól (...), hogy megöregszenek, hogy meghalnak, félnek, hogy csak a gyengeségeik miatt veszik észre őket, és nem figyelnek föl az értékeikre, vagy hogy egyáltalán nem veszi észre őket senki, sem a gyengeségeik, sem az értékük miatt. Félelem, félelem és félelem. Az élet a félelem birodalma.

Miért kell félni egy "nem"-től, miért kell bármit is későbbre halasztani, ha a legfontosabb mindenekfölött teljességében élvezni az életet?

Van, aki boldognak tûnik. Õk egyszerûen nem gondolnak bele a dolgokba. Mások terveket szőnek: lesz egy férjem, házam, két gyerekem, egy hétvégi házam. És amíg ezzel vannak elfoglalva, olyanok, mint a bika, aki a torreádort üldözi: ösztönösen cselekszenek, csak mennek a fejük után, anélkül, hogy látnák, hol van a cél. Megszerzik az autójukat, talán még Ferrarijuk is lesz, és azt hiszik, ez az élet értelme. Soha nem teszik fel a kérdést maguknak. De a szemükben látom, hogy szomorúak, és még csak nem is tudnak róla.

Vannak pillanatok, amikor az élet bizonyos embereket elválaszt egymástól, csak azért, hogy mindketten megértsék, milyen sokat jelentenek egymásnak.

A születés ideje, a halál ideje az ültetés ideje, a szüret ideje a gyilkolás ideje, a gyógyítás ideje a rombolás ideje, az építés ideje a sírás ideje, a nevetés ideje a kiáltás ideje, a tánc ideje a kődobás ideje, a kőgyûjtés ideje az ölelés ideje, az elválás ideje a keresés ideje, az elvesztés ideje a megőrzés ideje, az eldobás ideje a széttépés ideje, az összevarrás ideje a szeretet ideje, a gyûlölet ideje a háború ideje, a béke ideje.

Nagyon szeretlek, senki mást nem szerettem így, és éppen ezért megyek el, mert ha maradok, az álom valósággá változik, és akkor majd birtokolni akarlak, azt akarom, hogy az enyém legyen az életed... De nem, nem akarom, hogy a mi szerelmünk is rabszolgasággá változzon. Jobb, ha megmarad álomnak.

Megtanulták szabadon szeretni egymást, és tudták, hogy semmilyen más kapcsolat nem lehet ilyen jó - és talán ez volt az egyetlen oka, hogy szerették egymást, mert tudták, hogy nincs szükségük egymásra.

Az idők kezdetén kicsi volt az igazságtalanság. De minden újabb kis igazságtalanság hozzáadódott, bár önmagában egyiknek sem tulajdonítottak jelentőséget. És nézzétek, hova jutottunk.

Éppen olyan ember, mint a többi, némán szenved a magánytól, próbálja igazolni a tetteit, erősnek tetteti magát, amikor gyenge, és gyengének tetteti magát, amikor erős, lemond bármilyen szenvedélyről egy veszélyes munkáért, de ennek nemsokára vége, a jövője tele van tervekkel, a múltja pedig sok-sok csalódással.

Hisz a csodákban, és mert hisz bennük, meg is történnek. Biztos benne, hogy a gondolkodása megváltoztathatja az életét, és mert biztos benne, meg is változik az élete. Bízik benne, hogy rátalál a szerelem, és mert bízik benne, rá is talál... Olykor kiábrándul, olykor megsérül... De a harcos tudja, hogy megéri hinni, és minden vereségre két győzelem jut. Ezt mindenki tudja, aki hisz.

A férfiak csak fájdalmat jelentenek, kudarcot, szenvedést, és azt az érzést, hogy megállt az idő.

Meg akarom érteni a szerelmet. Tudom, hogy akkor éltem igazán, amikor szerettem, és azt is tudom, hogy most semmi olyan nincs az életemben, ami lelkesítene. De a szerelem olyan szörnyû: nap mint nap látom, hogy szenvednek a barátnőim, és nem akarom, hogy velem is ez történjen. Õk, akik azelőtt kinevettek az ártatlanságom miatt, most folyton azt kérdezik, hogy tudok ilyen jól uralkodni a férfiakon. Ilyenkor csak mosolygok, és nem felelek, mert tudom, hogy a gyógyír még rosszabb, mint a fájdalom: egyszerûen nem leszek szerelmes.

Ha igaz, hogy még Istennek is megvan a maga pokla, ez pedig az emberek iránt érzett szeretete, akkor minden embernek van pokla, mégpedig egy karnyújtásnyira: a családja iránt érzett szeretete.

Szerencsétlen, aki nem mer kockáztatni. Lehet, hogy soha nem csalódik, soha nem ábrándul ki, és nem is szenved úgy, mint azok, akik egész életükben egyetlen álmot követnek. De amikor visszatekint - hiszen mindannyian visszatekintünk - meghallja, amit a szíve súg: "Mit csináltál azzal a rengeteg csodával, amit Isten elhintett a hétköznapjaidban? Mit csináltál azokkal a talentumokkal, amelyeket rád bízott a Mestered? Elástad mindet egy mély gödörbe, mert féltél, hogy elveszíted őket. Íme hát az örökséged: a bizonyosság, hogy eltékozoltad az életed."

A nagy változások mindig olyankor történnek, amikor a legkevésbé várjuk őket.