Paulo Coelho

A Szuperosztály tagjai sokkal boldogtalanabbak azoknál, akik csak egy házra, kertre, játszadozó gyermekre, ételre az asztalon és télen égő kandallóra vágynak. Azok ismerik a lehetőségeiket, tudják, hogy az élet rövid, akkor miért kellene mindig tovább menni? Figyelte a körülötte lévő embereket. Szüntelenül beszéltek, hasonlítgatták az árfolyamokat, dicsérték az új, fantasztikus jachtjukat, állították, hogy ez meg az a költő jobb, mint a másik, mert olvasták a kritikát, mivel soha nincs idejük elolvasni a könyveket. Mind képzett. Mind gazdag. Mind ellenállhatatlanul karizmatikus. S mindegyikük kérdezte este önmagától: "Nincs ideje abbahagyni?" S mindegyikük válaszolta: "Ha megteszem, az életem elveszíti az értelmét." Mintha tudnák, mi az élet értelme.

Évek kellenek a bizalom kiépítéséhez, de elég néhány másodperc a lerombolásához.

A fiatalok már csak ilyenek. Maguk szabják a határokat, és meg sem kérdezik, hogy a testük bírja-e. De a testük mindig bírja.

Ne féljetek mások lenni, de tanuljátok meg, hogyan kell feltûnés nélkül csinálni.

Az Igazság nem több, mint hiú ábránd, és lassan ráeszmélt, hogy a törvények nem arra valók, hogy megoldják a problémákat, hanem arra, hogy a végtelenségig nyújtsanak egy-egy vitát.

- Mi vesztenivalód van? - A méltóságom. Nem szeretem ráerőltetni magam másokra. - Mi a méltóság? Hogy az egész világ azt gondolja rólad, hogy illedelmes, jó kislány vagy, akinek csordultig telve a szíve felebaráti szeretettel? Figyeld az állatokat, nézz több természetfilmet, és figyeld meg, hogy harcolnak a területükért. Mindannyian örömmel fogadtuk azt a pofont.

Azt mondta a szívem, hogy szerelmes vagyok. És én boldogan, mosolyogva aludtam el.

Ezerszer kedvem támadt megfogni a kezét, és ezerszer nem csináltam semmit.

A szerelem nem adja olcsón magát. Nagy kockázatot kell(...) vállalnia: a kezdeményezését.

Az a rögeszmém, hogy muszáj mindig valakivel járnom - és emiatt muszáj mindig fantasztikus nőnek lennem, okosnak, érzékinek, kivételesnek. Az erőfeszítés, hogy hódítsak, arra kényszerít, hogy mindig a legjobbat adjam magamból, és ez talán nem is rossz, de a végeredmény mégis mindig csalódás.

A legfontosabb szavak minden nyelvben rövidek. Például az "igen". Vagy a "szeret". Vagy az "Isten". Ezeket a szavakat könnyû kimondani, mégis óriási üres tereket képesek megtölteni.

Abban a pillanatban, hogy kiválasztunk egy utat, a többi eltûnik.

Az orvosok gyakran szembesülnek azzal, hogy egy-egy vizsgálat eredménye egészen más betegségre utal, mint amire számítottak - és ilyenkor jön a dilemma, hogy a tudománynak higgyenek-e, vagy a szívüknek. Az idő múlásával egyre többet hagyatkoznak az ösztöneikre, és azt tapasztalják, hogy javul a hatékonyságuk.

A szeretet felhalmozása szerencsét hoz, a gyûlöleté balszerencsét. Aki nem ismeri föl a problémák kapuját, az nyitva hagyja, és ettől kezdve szabad bejárásuk lesz rajta a tragédiáknak.

Szenvedély. Van-e a világon olyan ember, aki több mint ötévi házasság után soha nem nézett másra és soha nem kívánta azt, hogy bárcsak más lenne a partnere? Van-e olyan ember a világon, aki nem csalta meg a párját legalább egyszer az életben, ha csak képzeletben is? Hány férfi és nő megy el mégis emiatt, azután amikor ráébred, hogy a szenvedély nem tart sokáig, visszatér az igazi párjához? Ha az ember egy kicsit is éretten gondolkodik, elfelejt mindent. Hiszen mindez teljesen normális, elfogadható, és hozzátartozik az ember biológiai felépítéséhez.

A valóságban a dolgok gyakran még sokkal abszurdabbak, mint a könyvekben.

Az emberek bezárkóznak a saját önző kis világukba, olyan terveket szőnek, amelyekből kihagyják a felebarátaikat, azt hiszik, hogy a bolygónk csak azért van, hogy kizsákmányolják, és kizárólag a saját ösztöneiket és vágyaikat követik anélkül, hogy gondolnának a közjóra.

Ellentétben azzal, amit az emberek gondolnak, a totális hatalom az abszolút rabszolgasággal egyenlő. Mert aki eljut idáig, az többé nem akar kiszállni.

A bolygónk mindig erősebb volt, és mindig erősebb is lesz, mint mi. Nem tudjuk elpusztítani. Ha átlépünk egy bizonyos határt, majd ő söpör le minket a felszínéről, és létezik tovább. Miért nem mondják inkább úgy, hogy "ne hagyjuk, hogy a bolygónk elpusztítson minket"? Hát mert a "bolygónk megmentése" azt az érzetet kelti, hogy hatalmunk van, hogy cselekszünk, hogy nagylelkûek vagyunk. Ellenben a "ne hagyjuk, hogy a bolygónk elpusztítson minket" mondat kétségbeeséshez, tétlenséghez és korlátolt képességeink felismeréséhez vezetne.

A fiatalok befolyásolják a szüleiket a politikában, az olvasásban, a zenében - és nem fordítva, ahogy a naivabbak gondolják. Másrészt viszont a szülők befolyásolják a fiatalokat abban, amit úgy hívunk, hogy "értékrend". Bár a kamaszok természetüknél fogva lázadók, mindig elhiszik, hogy a családjuk tudja, mi a helyes. Lehet, hogy furcsán öltözködnek és olyan énekeseket szeretnek, akik üvöltöznek és gitárokat zúznak - de ez minden. Nem mernek messzebbre menni és valódi forradalmat csinálni a szokásokban.