Pelham Grenville Wodehouse

Rájöttem, hogy minél mélyebb a szósz, annál nagyobb lesz az elégtétel, ha egyedül (...) mászom ki belőle.

Nagyon díjazom a nyugodt életet. Egyáltalán nem hasonlítok azokra a fickókra, akik teljesen magukba zuhannak, ha nem történik velük egyfolytában valami; olyan, hogy túl békés, nálam nem létezik. Az ember pár cimbora társaságában elmászkálgat, magához veszi a napi betévőt, néha meglátogat egy rendes mulatót, hogy ismerkedjen a legfrissebb mûvészeti irányzatokkal: nekem ennyi izgalom bőségesen elegendő.

Nem tudom, megfigyelték-e már ezt a zûrös aranyszabályt az élettel kapcsolatban? Abban a pillanatban, mikor nagy általánosságban minden a lehető legszebben klappol, valami mindig jön és nyakon vág.

Hátborzongató megfigyelni, mennyire ki tud forgatni önmagából egy srácot a szerelem.

Köztudomású dolog, hogy nincs csalhatatlanabb jele az ébredezni kezdő isteni érzésnek, a szerelemnek, mint az imádótól származó ajándékoknak a szíves fogadása.

Hiszen tudja, hogy egy fogékony, finom léleknek milyen szüksége van menedékhelyre. Ebben a mi viharzó századunkban a gondolkozó ember számára egyenesen életszükséglet, hogy legyen egy zuga, bármilyen szerény is, ahol egyedül lehet.

Nincs szomorúbb a világon, mint az, hogy nagyon gyakran gyanakszunk embertársainkra minden igazi ok nélkül.

Az egészséges és mély alvásra való képesség azoknak a kiváltsága (...), akik nem gondolkoznak gyorsan.

Egyik hátránya annak, ha valaki a tettek embere, és a gyöngédebb érzésekkel szemben áthatolhatatlan, hogy a megpróbáltatás perceiben a Természet szépségei nem tudják csillapítani a szív gyötrelmét.

Az élet alapos ismerői közül legtöbben azt mondják, hogy e világon a boldogság főként az, hogy úgy kell venni az életet, amilyen. Annak az embernek példája, aki e felfogást, mondhatni, tökélyre vitte, egy kiváló arab író elbeszélésében található. Ez egy utazóról szól, aki egy szép délután elaludt a pázsit ama részén, amely egy makkocskát tartalmazott. Felébredve azt tapasztalta, hogy teste melegétől a makk kicsírázott, ő pedig vagy húsz méternyire a földtől, egy hatalmas tölgy legfelső ágai között volt. Képtelen lévén lejönni, nyugodtan nézett szembe a ténnyel. Így okoskodott: "A körülményeket nem tudom alárendelni az akaratomnak, tehát az akaratomat fogom alárendelni a körülményeknek. Ennélfogva itt maradok." Úgy is tett.

Szép, szép a buzgalom, de az elhamarkodottság buta dolog.

Ha meggondoljuk, milyen csodálatos is a természet kérlelhetetlen kiegyenlítődési törvénye! Ahelyett, hogy irigyeljük szellemi fölényben levő embertársainkat, jobban tennők, ha meggondolnák, hogy ezekért a kiváló képességekért mindig valamilyen megfelelő bûnhődés jár.

Egyszer talán (...) magának is lesznek szomorú percei, mindannyiunknál beköszöntenek ezek, a legboldogabbaknál is, amikor azt fogja mondani magában: "Senki sem szeret engem." Azt szeretném, ha ilyen alkalmakkor hozzá tenné: "Nem, tévedtem. Van valaki, aki szeret." Lehet, hogy eleinte nagyon sovány vigasz lesz ez a gondolat. De aztán mégis, amint telnek a napok, és állandóan együtt vagyunk, egyéniségem teljesen kibontakozik maga előtt, mint egy félénk virág szirmai a napsugár hatására.

A szerelem piciny magocska, melyet a fagy elpusztíthat, de egy igaz kebel mélyén dobogó becsületes szív éltető melegétől körülvéve (...) csodás virágba szökken.

A legkanyargósabb folyam is beleömlik végül a tengerbe.

Az életben szükséges, hogy különbséget tudjunk tenni a Valószínûtlen és a Lehetetlen közt.

A részvét, a legkiválóbb szakértők szerint, egyike a legértékesebb érzéseknek, amiket egy udvarló az imádott hölgy szívében kelthet.

Vannak dolgok (...) amelyek fölött egy férfi, bármilyen elnéző is, nem térhet napirendre. A szerelem (...) kényes palánta. Buzgó gondozást, gyöngéd ápolást igényel. Ami semmi estre sem úgy értendő, hogy az ember reggeli közben a pirított szalonnát az ura fejéhez vágja.

Minden kimondott és leírt szók legszomorúbbika a "volna".

A látszólag legérthetetlenebb jelenségeknek is mindig van valami magyarázata.