Percy Bysshe Shelley

Hívom a szárnyas Szerelmet - Vissza sem köszön... S térden esdek - érted esdek, Érted, ó Öröm! Én szerelmem! Mindenem! Zörgess végre szívemen!

Az igazi nagysághoz hatalmas képzelőerőre van szükség, hogy beleéljük magunkat mások helyzetébe, és sajátunkként tudjuk megélni fájdalmukat és örömüket.

Nem halt meg ő s nem szendereg - csak az élet álmából ocsudott.

Az ember válogassa ki a sokból barátját s kedvesét, s ítélje a többit, ha bölcs, ha szép, feledésre...

Hogy mi a szerelem? Kérdezd az élőtől, mi az, hogy élet; a hívőtől, mi az, hogy Isten.

Legyek hárfád, mint hárfád a vadon, Hulló lomb vagyok én is, ne kímélj! Ha vad zenéd felzúdul szabadon,

A hegy csókolva tör égbe, habot hab ölel, szorit, átfog; egymást ringatva, becézve hajlonganak a virágok; a földet a nap sugara, a hold a tengereket: minden csókol... - S te soha engemet?

A költészet a legboldogabb és legjobb elmék legjobb és legboldogabb pillanatainak lejegyzéséből születik.

Arcom fagyos és fehér, szívem dobzörgése vad: szorítsad szíved fölé, talán ott majd megszakad...

Forrás folyóba ömlik, folyó az óceánba; az egeknek folyton özönlik vegyülő suhogása; magány sehol; isteni jel s rend, hogy minden tünemény keveredjék valamivel - Mért ne veled én?

Első álmom rólad volt, első álmom elrepült, Még az esti szél nyögött, még az égen csillag ült.

Mit az emberek így hívnak: szerelem, nem azt adom én neked, de az áhitatot, mit rejt a szivem, s mi megindítaná az eget - a lepke vágyát a csillag után, fényszomjat, mit érez az éj, vágyat, mely a lét sötét kapuján kiröppen az ég felé.

Kedvesebb tőled a szánalom, mint mástól a józan ész.

A gyermek nyugszik anyja méhén, a hulla fekszik sírja mélyén - oly egy a kezdet és a vég.

Mondd el, madárka, lélek, mért ujjongsz annyiszor: boldogság nincs itt mélyebb, a szerelem, a bor nem ád oly mély gyönyört, mint mi torkodba forr.

Édes dolog a barátság, kényeztető balzsam, Száll, mint a nyugalom madara: boldogan, halkan...