Psota Irén

Mániákusan hiszek magamban. Ezért sohasem lehetek irigy mások sikerére. Ahogy a szomjas ember sem irigyelheti azt, aki a szeme láttára megeszik egy hatfogásos ebédet. Õ inni akar! S nem jóllakni.

A színész gyerek, aki egy életen keresztül játszik.

Mindenki csak a saját törvényei szerint érvényesülhet. A mások eredménye: nem az enyém. Ahhoz nincs közöm.

Nem szabad feladni semmit az utolsó pillanatig, és még akkor se. Mindenért végig az életünkön meg kell dolgozni és meg kell küzdeni. És akkor biztos lesz örömünk is.

A boldogság nem valami globális jelenség. Élvezem a napsütést, szeretem a virágokat, örülök a kutyámnak. Apró örömökből áll össze az egész.

Régen mindig kérdezték, hogy "na, most mire, milyen feladatra készül a mûvésznő?". Most meg tudom mondani: a halálra! Csak még előtte szeretnék valami patáliát csapni. Ordítani, kiabálni, csapkodni, toporzékolni, mert ezt a cudar világot nem szabad békében, csendben itt hagyni.

Hiszek az életben. Szeretem a hullámzásait. Azt, hogy hol ad, hol vesz.

A humort nem lehet megszerezni és nem lehet elveszteni.

Állva szeretnék meghalni. Úgy, hogy ne vegyem észre a halálomat.

A színész sohasem lesz nyugdíjas. (...) A színészt akkor nyugdíjazzák, mikor beteszik a sírba.

Én nem tudom elviselni, hogy mellőlem akár a legkisebb kapcsolat is sebbel menjen el. Nem szabad sebeket ejtenünk a férfiakon, hiszen... olyan esendők. Sokkal magányosabbak, mint mi vagyunk. (...) Mi másként szeretünk, mint ők. Sajnálom, mert az élet rettenetesen rövid. Csak mostanában értettem meg, miért mondta egyszer a szerelmetes férjem: "Ha bárki jönne az életedbe, aki többet tud adni neked, mint én, az elé letérdelek, és megköszönöm neki, mert annyira szeretlek, hogy azt kívánom: neked minél többet adjon valaki. Még ha az a valaki egy másik férfi is."