Puzsér Róbert

Az élet célja, hogy megtanuljak meghalni. Hogy amikor eljön a halál, ne kapaszkodjak tíz körömmel az életbe, amint az kicsúszik a kezeim közül. Hogy megtanuljak elengedni bármit. Hogy felkészüljek arra, hogy végül mindent elveszítek. Erre az élet minden nap lehetőséget nyújt. Ehhez pont elég egy élet.

Az oxigén születésünkkor azonnali fizikai függőséget okozott, mert anyánk már a terhesség alatt használta. Az oxigénfüggők tükör által homályosan hallucinálnak, akiknek már nincs az anyagra szükségük, színről színre látnak.

A hit az egyetlen teremtő erő. A mindenség apja. A szeretet az egyetlen éltető erő. A mindenség anyja. Aki megtagadja apját, elveszti világosságát. Aki megtagadja anyját, elveszti melegségét.

A gazdasági elit felvásárolta a politikai elitet. A politikai elit már nem minket, választókat szolgál, hanem őket. Már nem népszuveneritás van, hanem cégszuveneritás van.

Most, itt, az idők végén, a civilizáció végén, amikor már a kétezer éves vallás felbomlásának a jelei mutatkoznak, vajon van-e jelentősége annak, hogy te Istennek hívod az Istent, és úgy sajátítod el Krisztusnak a szívbe írt parancsolatát és Krisztusnak az egzisztenciális minőségét magadon, vagy egyszerûen elnevezed univerzumnak? De ettől nem lesz benned kevesebb együttérzés, nem valósul meg benned kevesebb a krisztusi egzisztenciából, pusztán, hogy egy másik nevet adtál annak, ami hatalmasabb, mint te, és ami tulajdonképpen kifürkészhetetlen. Bármilyen nyelvi jelet hozzárendelünk, azzal tulajdonképpen csak lerontjuk és meghamisítjuk.

Véletlenül nem az a probléma, hogy leépítettük az önellátó képességünket azért, mert a harmadik világ olcsóbban gyárt?

A forradalmaknak az a természetük, hogy nem lehet őket leverni. Ha itt levered, kipattan máshol és máskor, s ott győz. A forradalom mindig győz.

Azért kerülnek emberek az utcára, mert ma már nem társadalmakban élünk, hanem tömegben. Egy társadalomban senki nem kerül az utcára, mert a közösség megtartja az egyént. Csakhogy az emberiségnek ma már nincs saját lelke - de talán pontosabb, ha úgy mondom, hogy forma- és marketingtervezett, tömeggyártott lelke van.

A celeb a hozzáadott érték nélküli sztár. A celeb mindennek a legalja, a teljes leértékelődés. A celeb egy civilizációs mélypont. Hírnév teljesítmény nélkül. Ha már csak kimondjuk azt a szót, hogy celeb, gyászzenét kellene bejátszani alá. A celeb egy nyilvános senki. Erre nincs jobb definíció.

Ma már nem gondolom azt, hogy az általános választójog egy helyes és jó intézmény. Ma már nem gondolom azt. Én ma már azt gondolom, hogy igenis kellene egy intellektuális cenzus. Nem túl magas. Ez nem elitizmus, tehát én nem egy elefántcsonttoronyból nézek lefelé, és azt mondom, hogy aki nem ismeri Kantot (...), az ne szavazhasson. Nem erről van szó. Csak mérjük fel, hogy tudja-e, hogy miről szavaz! Csak ezt mérjük föl! És hogyha azt látjuk, hogy nem tudja, miről szavaz, akkor kap négy évet, hogy megtudja, és addig nem szavaz. És ebben semmi antidemokratikus nincs. Ez nem antidemokratikus. Ez a társadalom önvédelme.

A celeb a nyilvános senki (...), aki hogyha kimegy a szobából, akkor többen lesznek bent.

A XX. századnak volt értelme, és bár ne lett volna; a XXI. századnak nincs értelme, és bár volna.

A tudományos módszertan a valóság megismerésére törekszik, a posztmodern pedig a valóság elérvénytelenítésére törekszik.

Az amikor az embernek az egója egy kis barométer lesz, (...) mérni tudja saját hamisságát.

Egyszer mindennek vége van. Minél nagyobb az önelégültség és az önfétis, később annál nagyobb a kiábrándultság és a pofára esés. A mérték megtartása a legfontosabb.

Ha a város és a falu nem emeli fel magához a nyomortelepet, akkor a nyomortelep fogja lezülleszteni magához a várost és a falut.

Mindenkinek joga van annyira (...) normasértőnek vagy akár romlottnak lenni, amennyire csak akar - amíg nem árt vele senki másnak.

A karácsony a szeretet és a csodák hónapja. Ez bár egy közhely, de mi hajlamosak vagyunk ezt elfelejteni. A valóságos törődés és szeretet helyett mindig csak a karácsonyi rutinok és az ajándékok, és a vásárlósdiban meg az ajándékozósdiban nem vesszük eléggé észre a csodákat.

A posztmodern tudós teoretikusai mindössze azt mulasztották el közölni velünk, hogy a nyelvi dekonstrukció programja valójában a neoprimitivizmusban való önfeledt elsüllyedést jelenti.

Amiről tudok, az fáj. Sokszor nagyon. Amiről nem tudok, az nem fáj. Csakhogy amiről nem tudok, az megöl. Nem feltétlenül, de potenciálisan, minden pillanatban. Ezért mindig jobb tudni, mint nem tudni.