Richard Dawkins

Olyan korban élek, amikor az ember a megértés korlátait feszegeti. Mi több, később még ráébredhetünk, hogy nincsenek is ilyen korlátok.

Amit a valóságos világból látunk, az nem a valóságos világ a maga lecsupaszított valóságában, hanem a valóságos világ érzéki adatok alapján szabályozott és helyesbített modellje.

Az életünk pontosan annyira teljes, értelmes és csodálatos, amennyire mi azzá tesszük. És tényleg egészen csodálatossá tehetjük.

Meglepő, mennyien nem tudnak különbséget tenni aközött, hogy "X igaz" és hogy "kívánatos, hogy az emberek higgyenek X igazában". De az is lehet, hogy nem dőlnek be ennek a logikai csapdának, csak az emberi érzésekhez képest lényegtelennek tartják az igazságot. Nem szeretném lebecsülni az emberi érzéseket. De jó lenne minden egyes beszélgetésben tisztázni, hogy érzésekről vagy az igazságról beszélünk. Mind a kettő fontos, de egészen más.

Gyakran mondják, hogy az agyban van egy Isten-formájú hézag, amelyet muszáj betölteni: pszichológiailag szükségünk van Istenre – a képzeletbeli barát, apa, nagy testvér, gyóntató, bizalmas személy szerepét betöltő személyre – és ezt a szükségletet ki kell elégíteni, akár van Isten, akár nincs. De nem lehet, hogy Isten benyomul egy olyan hézagba, amelyet sokkal jobb lenne, ha más töltene ki? Mondjuk a tudomány? Vagy a mûvészet?

Van valami felháborítóan lekezelő, sőt embertelen abban, ha bárkit, de különösen gyerekeket feláldozunk a "sokszínûség" és a legkülönbözőbb vallásos tradíciók megőrzésének oltárán. Mi többiek boldogak vagyunk a kocsinkkal, számítógépünkkel, vakcináinkkal és antibiotikumainkkal. De ti, ódon kis népek, a kendőcskétekkel és térdnadrágotokkal, lovaskocsitokkal, ősi dialektusotokkal, sárfalú buditokkal, ti csak gazdagítsátok a mi életünket. Természetesen meg kell engednünk, hogy gyerekeiteket tizenhetedik századi időgödrötökbe rekesszétek, különben elveszne az emberi kultúra gyönyörû sokszínûségének egy pótolhatatlan része.

"Komolyan azt akarja mondani, csak azért próbál jó lenni, hogy elnyerje Isten helyeslését és jutalmát, vagy elkerülje rosszallását és büntetését? Hát ez bizony nem erkölcs, csak hajbókolás, törleszkedés, nem több, mint lesni vállunk mögött a nagy égi biztonsági kamerát vagy fejünkben a kis néma poloskát, amely minden lépésünket, sőt minden piszkos gondolatunkat ellenőrzi." Ahogy Einstein mondta: "ha az emberek csak azért jók, mert félnek a büntetéstől és jutalomra vágynak, akkor bizony elég szomorú népség vagyunk".

Az evolúció elvarázsolt szövőszék, amelyen a vetélők a DNS-kódok; míg partnereikkel karöltve tovatûnő alakzatokban előtáncolnak a geológiai idők mélyéről, megszövik az ősi bölcsesség hatalmas adattárát: az ősi világok digitálisan kódolt leírását és azt, hogy hogyan sikerült azokban fennmaradni.

Az evolúció igazsága, sok más tudományos igazsággal egyetemben annyira magával ragadó, elbûvölő és gyönyörû, igazán (...) tragédia, ha valaki úgy hal meg, hogy mindezt kihagyja.

A szent könyvek igazsága axióma, nem pedig valamilyen gondolatmenet végeredménye. Ezzel szemben amiben én mint tudós hiszek (például az evolúcióban), abban nem azért hiszek, mert olvastam a szent könyvben, hanem mert tanulmányoztam a bizonyítékokat.

Ne sulykolj semmit a gyermekeidnek. Tanítsd meg őket gondolkodni, tapasztalatokat értékelni és veled ellenkezni!

Még ha valóban szükségünk volna is Istenre ahhoz, hogy erkölcsösek lehessünk, ettől persze Isten létezése semmivel sem lenne valószínûbb, legfeljebb kívánatosabb.

Isten létezése, ha a szó gyakorlati értelmében nem is cáfolható, valójában igen-igen valószínûtlen.

Bizonyos kérdések még csak választ sem érdemelnek. Milyen színû az absztrakció? Milyen illata van a reménynek? Ha egy kérdés grammatikailag helyesen megfogalmazható, még nem feltétlenül lesz értelmes, vagy komoly odafigyelésre méltó.

Az igazság az, hogy a guruk és igehirdetők víziói még csak nem is nevezhetők vadaknak. A tudomány eredményeihez képest legalábbis, nem.

Nem vagyok jogász; de ha az volnék, nem érezném állandó szükségét annak, hogy a dolgokban azt keressem, vajon egyes emberek jogai sérültek-e vagy sem, hanem inkább azon igyekeznék, hogy az igazságot magát védjem.

Ami a tudósokat valóban különlegessé teszi, az nem annyira a tudás, mint az a módszer, ahogyan megszerzik a tudást.

Nem csügghetünk többé a halhatatlanságba vetett hitünk emlőin. (...) Minden csak időleges, ezért annál inkább értékes számunkra.

Nincs abban semmi következetlenség, hogy tudósként a darwinizmus híve vagyok, az emberekkel kapcsolatban azonban elvetem; semmivel sem több, mint abban, ha kutatóként a rákról értekezem, miközben orvosként harcolok ellene.

Az állatvilágban egyedül az embernek adatott meg a metafora költői ajándéka, az a felfedezés, hogy az egyik dolog hasonlít egy másikhoz, és hogy a közöttük lévő kapcsolatot képes gondolatok és érzések támpontjaként alkalmazni. Ez a képzelet ajándékának egyik megnyilvánulása.