Richard Russo

Mi a fontosabb: szeretni vagy szeretve lenni?

Vajon hányszor törhetik össze az ember szívét büntetlenül egy élet során?

Az, hogy az ember nem tudja az okot, nem jelenti azt, hogy nincs is.

A hazugság többet árt, mint a néma csend.

A szívünk, ez a tökéletlen érzékszerv, néha meghasad, és abba egy kicsit mi is belehalunk. De az igazi szeretet már csak ilyen.

A szürkületet lassan felváltja a napfény, és ezzel együtt mintha én is megvilágosodnék: hiába a képzelet világa, hiába a legszínesebb víziók, csupán egyetlen világ, s benne egyetlen élet létezik. A többi csak fantomkép, bármennyire és élethûnek tûnik és bármennyire is próbálunk meg ragaszkodni hozzá.

Lehet, hogy mindaz, ami a sötétség jótékony leple alatt történik, csak akkor válik rosszá és elutasítandóvá, amikor fény vetül rá?

Az élet csapatjáték.

Az emberi természet és a szív olykor olyan csökönyös és olyan számon kérő tud lenni - és a legtöbbször ebbe bele is hasad egy kicsit.

Amikor az ember álmodik, tudja, hogy amit lát, az csak egy álomkép, és hogy fel kellene kelnie, de mégsem teszi.

Az önismeret sokszor nehezebb dolog, mint kiismerni a másikat.

A szülők jelentik egy ember életében a létező legnagyobb rejtélyt. Az ő szerepük az első igazi misztérium, amivel találkozunk ebben a kiismerhetetlen világban. Látjuk őket mindennap, ahogy munkába mennek. Lefestik a kerítést. Majd, ha végeztek, kezdik elölről. De kik is ők valójában? Miért kell lefesteniük újra és újra azt a nyamvadt kerítést? Egy dolog biztos: a valódi okot nem kötik az orrunkra.

Furcsa, hogy néha miket produkál az élet, nem? A kétkedő hinni kezd és fordítva.

A halállal ér véget az ember tanulási, bölcsülési folyamata is, és ha máskor nem, hát akkor kétségtelenül megtudjuk, hogy melyik jobb: hinni vagy hitetlenkedni?

Noha tudjuk, hogy csak illúzió, makacsul áltatjuk magunkat, hogy miközben idősebbek leszünk, a korral mi is változunk. Abban reménykedünk, hogy újabb és újabb élmények érnek majd minket, de valójában rettegünk, mert az egyetlen igazi élmény, ami még várhat ránk, az a halál. Abból pedig, köszönjük, de amíg lehet, nem kérünk.

Az emberek szeretik megjátszani magukat, és elhitetni másokkal azt, amihez valójában semmi közük.

Mitől fél, hogy választ kap a kérdésére, vagy inkább attól, hogy amit hallani fog, nem tetszik majd?

Vannak helyzetek, amikor nem lehet figyelmen kívül hagyni dolgokat.

Csodálkozunk azon, hogy felnőttkorunkra mindenféle múltbeli rossz emlék megkísért minket? Ma is feltolulnak a régi emlékek, újra és újra kísérteni kezd a múlt, mi pedig egy megmagyarázhatatlan, furcsa időutazásnak köszönhetően megint szembesülünk azzal, amit a múltban egyszer már átéltünk.

Vannak dolgok, amikről azt gondolom, hogy jobb jó mélyre elásni őket az agyunkban, semmint hogy másokkal megosszuk őket.