Robert Browning

Míg én én vagyok, te pedig magad, a világ része vagyunk mindketten. Örökké a tiéd!

Ne félj, szivem, egyszer megleled őt még, És nemcsak a függönyön lépte szellőjét, És nemcsak fekhelye illatát, Vagy fodra tükörből vissza ha int S ujját virággal ekózza a váza!

Szeretet, remény, félelem s hit teszik az embert, ők adják alkatát s jellemét.

Szárítsd fel könnyed, ugorj, kacagj, Ha elestél, ujra kezdeni: E hajsza az Élet, ennyi csak! Még egyszer villantson szeme rám Egy sugarat ebbe a ködbe, s én Ha összedől remény-palotám, Újra épitem! bár szökevény Örökké s Hûtlen A Cél!

Kihûl a láng, helyt ad a gyûlöletnek, egy életen át csak a szülők szeretnek.

De szóm nem lesz hőbb, mint illik s szokás, csak tán csöppnyit puhább, s csak úgy fogom kezed, mint bárki más, csak tán picinyt tovább...