Robert Burns

A jó sör, ó, jön is, megy is. Sebaj, ha rongyom rámegy is. Culám, cipőm is eladó - A jó sör, ó, a búra jó.

Fáj a szivem: mondjam ki? Jaj, hogy fáj Valakiért! A teljes téli éjszakán fenn volnék Valakiért.

Itt a kezem, és nyujts kezet te is, hû cimborám, együnk igyunk, sóhajtva, hogy: haj-hajdanán.

Adná az ég, hogy hidegen néznénk magunk, mint idegen: nem botlanánk annyit, hiszen szerény modorra nevelne ez.

Egerek és emberek jól kifőzött tervei biz` halomra dőlhetnek.

Nincs vígaszom, nincs támaszom, védelmet sem remélek, gürcölnöm kell hát szüntelen, hogy mégiscsak megéljek.

Ha utamnak célján ott az öröm, a megtett úton főm már nem töröm.

Ég veled, te szép, te legszebb! Ég veled, te vég, te kezdet! Béke, vágy, kincs, öröm, érdem, minden áldás elkísérjen! Még egy csók - és soha többé! Isten áldjon mindörökké! Szívből csordult könny sebez meg, örök vágyban eljegyezlek!

Kapj a múló pillanaton, még visszarívod, ember: a boldogság félénk nagyon, nem jön, ha hívod, ember.

Átöleltem, s megállani tûnt szívverése; szeretném megáldani boldog helyünk az árpaföldi mezsgyén! Holdról, csillagokról soha nem hullt a földre szebb fény! Két szív ád, boldog éjszaka az árpaföldi mezsgyén.

Aki nem szeret, hol él? Éjek éjjelében. A szerelem nyári nap tükörsima égen.

Vajon lehet elfelejteni Sok fény és árny után, Ki jó barát, jó ismerős Volt hajdanán?

Szó, hang, mosoly: édes pokol; elbûvölt, nem tudom, mivel; gyilkos-örök sebet ütött belém, szép kék szemeivel. De, szó, megállj, várj még, halál, tán hozzám hajlik a kegye; ha nem, tudom, hogy gyilkosom lesz az az édes kék szeme!

Amíg nem porlad szét a szirt, s zúgnak a tengerek: szeretlek én, míg életem homokja elpereg.

Legfőbb üdvöm, ha béke van, s bőségben él a nemzet. Húszat öljek le egymagam? Dicsőbb, ha egyet nemzek.

Tiéd szivem, tiéd kezem, hûségem és becsûletem, míg leterít gyilkos golyó, csak néked élek, lányka, ó.

Ég veled, napfény, meleg, és minden, ami él! Mocskolja sötét szégyen nevét, ki hitvány, s halni fél.

A gyönyör: elnyílott mák, Érintsd, s leomlott a virág! Vagy hó, mely a patakba hull, Perczig fehér - aztán sehul!

Szemem a multakon Gyászt szemlél itt S a jövő, bár nem láthatom, Aggaszt, rémit.

Ketten gázoltuk ér vizét délben, meg délután; most közénk tenger nőtt - nem úgy, mint hajdanán.