Robert Musil

Mint valami oszlop, úgy áll bennem a sírás a lábam ujjától a fejem búbjáig.

Az egyetlen bizonyíték, ami valaki ellen vagy mellett szól, az az, hogy a közelében süllyed-e vagy emelkedik az ember.

Minden ember olyan erők birtokában jön világra, hogy a leghallatlanabb élményekre képes. Nem kötik a törvények. De aztán az élet arra kényszeríti, hogy mindig két lehetőség közül válasszon, és ő mindig úgy érzi, egy nincsen köztük, mindig egy, a ki nem talált harmadik lehetőség.

A szem olyan kéz, amelyet soha életében meg nem mos az ember, így az a piszkos szokása támad, hogy mindent megfogdos. Ezt nem lehet megakadályozni.

A szenvedélyes emberekben egyáltalán nem valamilyen érzés mûködik, hanem alaktalan, csupasz erőviharok dúlnak.

Mikor fiatalok voltunk, tudtuk, hogy mindaz, amiért az öregek "komolyan" élnek és halnak, ósdi szellemû, és rettentően unalmas, hogy nincs olyan erény és nincs olyan bûn, amely emberi kalandosság dolgában vetekedhetne egy elliptikus integrállal vagy egy repülőgéppel. Mikor fiatalok voltunk, tudtuk, hogy ami valóban megtörténik, az teljesen lényegtelen ahhoz képest, ami megtörténhetne, hogy az emberiség egész haladása abban rejlik, ami nem történik meg.

Nekem éreznem kell, hogy a végsőt, a döntőt jelentem valakinek. Különben úgy érzem, félrelöktek.

Az az ember, akinek az igazság kell: tudós; aki szubjektivitásának szabad játékát kívánja biztosítani: író; mit tegyen viszont az az ember, aki e két lehetőség között akar valamit?

Az ember, akit jogosan neveznek beszélő állatnak, az egyetlen faj, amelynek fennmaradásához társalgásra van szüksége... A szerelemben a társalgásnak majdhogynem fontosabb szerep jut, mint bármi másnak. Minden érzelem közül a szerelem a legbeszédesebb, és nagyrészt kizárólag beszédességből áll.

Mint a szerelmesek egymással, úgy mentem én át önmagammal a poklokon.

Bármit gondolunk is, nem egyéb, mint vonzalom vagy ellenszenv.

Nem kellett volna azt mondani, hogy a zseni száz évvel megelőzi a korát. Bosszantotta az embereket, hogy ezt hallják, és a zsenialitás ellen hangolta őket. Bolondokat is termett és támogatott ez az állítás. És nem is igaz, legalábbis részben nem; mert éppen a zseniális személyek képviselik a koruk szellemét, bár annak akarata ellenére és tudta nélkül. Valószínûleg helyesebb és nevelőbb hatású volna azt mondani, hogy az emberek átlaga száz évvel el van maradva a kora mögött.

A hősnek végzetre és balsorsra van szüksége ahhoz, hogy megmutatkozhasson. A szükség és a hős úgy tartoznak össze, mint a betegség és a láz.

Napsütötte író: nem önmagát dicséri, hanem az Úr jóságát, amely megteremtette őt. Ez az ő hiúsága.

Az ifjúság túlbecsüli a vadonatújat, mert vele egykorúnak érzi magát. Ezért aztán kétszeres csapás, ha valami rossz a korának újdonsága.

Vannak "alkalmazott" tudományok, amelyek az alapjukul szolgáló "tisztáktól" sok mindenben különböznek, de szintén tudományok; ilyen az alkalmazott matematika, az alkalmazott pszichológia és a technikai tudományok. Nem ugyanilyen joggal ugyan, de létezik az alkalmazott költészet is. Ide tartoznak mindazok a költők, akik egy olyan világnézet vagy világrend hirdetőinek és terjesztőinek érzik magukat, amely nem tőlük maguktól származik.

Alighanem úgy van, hogy az emberek szívesebben veszik, ha érzéseket, mint ha gondolatokat keltenek bennük. A költő, aki megtámadja gondolkodásukat, felszítja maga ellen az összes kritikájukat és mindazokat az ellenállásokat, amelyek az olvasó személyes meggyőződési rendszerét összetartják.

Lehet valakit zsenialitásra nevelni? Ostobaságra lehet.

Minden erőteljes mûvészeti mozgalomhoz hozzátartozik, hogy mûveket érdemtelenül is jónak (rossznak) találnak. Ami mozgalmat csinál, az ezt is csinálja.

Korántsem igaz, hogy a kutató ûzi az igazságot; az igazság ûzi a kutatót. Õ meg csak elszenvedi. Ami igaz, az igaz, és ami tény, az valóság akkor is, ha mit sem törődik a kutatóval: benne csak a szenvedély él irántuk, a tényszomj, ez formálja jellemét, s ő maga egy fenét törődik vele, hogy megállapításaiból mi kerekedik ki a végén.