Sabine Hossenfelder

A tudomány szervezett vállalkozás arra, hogy legyőzzük az emberi megismerés korlátait, és elkerüljük az intuíció tévedéseit.

Abban hiszünk, hogy a természet törvényei szépek. De nem éppen hinni az, amit egy tudósnak nem szabad?

Amikor a fizikusoknak el kell dönteniük, hogy egy újonnan kitalált, de még nem ellenőrzött elmélet reményteljes-e vagy sem, a természetesség, az egyszerûség, az elegancia és a szépség fogalmához folyamodnak. Mert ezek felbecsülhetetlen értékûek. Csak épp kibékíthetetlen ellentétben állnak az objektivitás tudományos követelményével.

Azt szeretnénk megtudni, hogy mi tartja egyben a világot, hogyan keletkezett, és létezésünket milyen törvények szabályozzák? A válaszhoz úgy kerülhetünk a legközelebb, ha a tények nyomában alászállunk a tudomány pincéjébe. Haladjunk tovább egészen addig, ahol már ritkábbá váltak a tények, és olyan elméleti fizikusok állják utunkat, akik egyfolytában azon vitatkoznak, hogy melyiküknek van szemrevalóbb elmélete. Innen tudhatjuk, hogy elérkeztünk az alapokhoz.

A matematika vigyáz tisztességünkre - megakadályozza, hogy hazudjunk önmagunknak vagy másoknak. A matematikával tévedni lehet, de hazudni nem.

A helyes matematika csak egy részét képezi a helyes elméletnek.

A nyelv kontextustól és értelmezéstől függően hajlítható. A matematikát azonban nem érdekli sem a kultúra, sem a történelem. Ha ezer ember elolvas egy könyvet, mindegyikük a saját könyvét olvassa. Ám amikor ezer ember egy egyenletet olvas, ugyanazt olvassák.

Új eszmék után folytatott kutatásainkban a szépség sokféle szerepet játszik. Lehet irányelv, jutalom, motiválóerő. De éppenséggel szisztematikus előítélet is.

A szép gondolatokat mindenki szereti, pedig azok néha rosszul vizsgáznak.

A csúf csak azért csúf, mert nem értjük, hogy mi a szépség.

Ahogy a lótenyésztési tapasztalat nem segít a versenyautók készítésében, úgy a múlt századi elméletekben szerzett gyakorlatnak sem sok hasznát veszi az, aki újakat akar kitalálni.

Teljesen észszerû dolog a múlt tapasztalataiból meríteni, azzal próbálkozni, ami már egyszer mûködött. Valóban ostobaság lenne, ha nem fogadnánk el az előttünk járók tanácsait. De az is, ha megrögzötten ragaszkodnánk hozzájuk.

Az igazi tudóst az új bizonyítékhoz való alkalmazkodás képességéről lehet megismerni.

Fizikusként sokszor vádolnak redukcionizmussal, mintha ez szabadon választható álláspont volna. Ez azonban nem a filozófia, hanem a természet sajátsága, amelyet kísérletekkel tártunk fel.

Semmilyen matematikáról nem tudjuk bebizonyítani, hogy hûséges leírása lenne a természetnek, mert bizonyítható igazságok egyedül magukkal a matematikai struktúrákkal, nem pedig azoknak a valósághoz fûződő viszonyával kapcsolatban léteznek.

A multiverzum divatja (...) abból fakad, hogy egyes fizikusokat már nem elégítenek ki a megfigyeléseket leíró elméletek. Abbéli igyekezetükben, hogy túltegyenek önmagukon, túl sok feltevéstől szabadulnak meg, majd, miután már semmit nem tudnak megmagyarázni, arra a következtetésre jutnak, hogy multiverzumban élünk.

Egy elmélet sejtésein sokszor hosszú ideig kotlani kell, mielőtt kikelnének.

A kvantummechanika látványos sikert aratott. A lehető legnagyobb pontossággal megmagyarázza az atomi és szubatomi világot. Keresztül-kasul, kívülről-belülről megvizsgáltuk, és semmi hibát nem találtunk benne. A kvantummechanikának mindig mindenben igaza volt. Ennek ellenére (vagy talán éppen emiatt?) senki sem szereti. Egyszerûen csak hozzászoktunk.

A szépséget, akárcsak a boldogságot, nem úgy találjuk meg, hogy panaszkodunk a hiányára.

Szükségünk van a filozófusokra, hogy áthidalják a tudomány előtti zûrzavar és a tudományos érvelés között tátongó szakadékot. Ez azonban egyúttal azt is jelenti, hogy amikor a tudomány előrehalad, a tudás bővül, a filozófia tere elkerülhetetlenül csökken. Akárcsak a jó pszichológus, a jó tudományfilozófus is akkor sikeres, ha fölöslegessé tudja tenni magát. És akárcsak a jó pszichológusnak, nem szabad megbántódnia, amikor a páciens vehemensen tagadja, hogy segítségre szorul.