Sík Sándor

Tudom immáron ama legtudóbbak Tudományát: hogy semmit sem tudunk. Ám ez a semmi: homorú fele A domború Mindennek. A valóság Vízként csorog ki markoló kezemből. De minden nappal tisztább és fehérebb És érzőbb lesz utána a kezem.

Szembe a Nappal néztem egykor, Nagyon-nagyon fiatalon. Gyönyörû volt, most is, ma is még Meleg tőle a mosolyom. Egy életre megpirosított. És most öreglegényesen, Bácsikásan, nagyapókásan Megintcsak a napot lesem.

Atyámfiai, gyerekek, Csak egyet tudok: szeretek. Igyátok fel a fény szavát: Vagyunk: szeressünk! Nincs tovább.

Most eleven bőrömön érzem, Hogy Isten ujja simogat. Keresztnevükön hívom immár S cirógatom a dolgokat. Emberekkel és állatokkal, Fákkal, füvekkel cinkosan Összenézünk, hétszer is egy nap: Tudjuk, hogy minden rendben van.

Egy nap, mint a rest csiga, mászik, Zivatarként zúg el a másik. Mindegy, csak ugyanoda érnek. Mit szólna ma tegnapi éned?

Nincs szánva szemednek a holnap: Ott légy igaz ember, ahol vagy. Most tedd, amit adatik tenned: Az Isten rügyezik benned.

Amikor tetszik, hogy próbára vess, Mikor mindent kegyetlen köd fedez, Amikor lelkünk elszürkül a portul, Amikor minden visszájára fordul, És megfakul a földi szeretet, És úgy állunk a Minden közepett Egyesegyedül, s már-már görnyedünk: Kegyelmes Isten, angyalt küldj nekünk!

Nem, nem, nincsenek gonosz emberek! Disznó a sárban azért hempereg, Mert jónak érzi.

Azért kell sok harcot vívni Idősen is, míg csendesen A szív az Úrban megpihen, S kész vagy az Õ kezéből venni: Hogy minden Õ, s te nem vagy semmi!