Sohonyai Attila

Élveznünk kell a maró hiányt, hisz hiány nélkül éhezik a vágy.

Kell, hogy a reggelben pislákoló, naphosszas harcot csókunkkal indítsuk el.

Sokszor a szó kevés, a tett nem elég, így én mindkét úton közeledve mondom: Szeretlek.

Mikor győzök, akkor sem kiáltok. Engedem, hogy tudassák a hírt velük mások. S tudom, akkor mind, ki nem hitt bennem, úgy roskad össze, ahogyan ők remélték tőlem.

Szeretni tudlak. Beláthatatlanul. Az egyetlen jövő, mit én ígérhetek. De ezt szívesen teszem fogadalmul.

Annyi van, ki azt mondja, szaladhatsz, közben zsarnokul kisajátít rabnak, és fojtó szerelme határtalan, de mennyi, mennyi van, ...ki engedi, hogy lehess, aki vagy.

Szeretlek ám én is, (...) Csak figyelmetlen vagyok, szétszórt, meg béna. Elvisznek a dolgok, és ugyan lehet apróságokkal, de rajta vagyok, ha a magam módján is, hogy kimutassam:

Nem vágyom már esküszavakra, s nem verejték, hogy legyen létem másnak a lét, de ha mégis, ne arannyá akarjon tenni, maradjon nekem a kenyér.

Az élet kinek kút, kinek napsütés: van, ki zuhan, s ki repül, s mikor azt hiszed, elnyel a sötét, egy angyal szárnya rád terül.

Vannak napok, mikor minden oly tömör, s bár erősnek vallom magam, még a szép is földnek lök, egyszerûen az előre is hátráltat.

Elmentél, megöltél: végleg. Száz ballada hörög, céltalan. Mind, mind hiányodra emlékeztet; hogy a nap sötét, az éj éget, és hogy nincs többé, ki megcáfolja ezt.

Mit mások elhajítanak, összeszedem: bókot, törődést, oda nem adott szót, és ezekből ruhát csinálok neked.

Van, hogy hú, de megutállak, és van, hogy újra beléd esek, van, hogy semmi se fáj tőled, és van, amikor már egy ujjad is porig éget. S van, hogy semmi az egész, van, hogy örülök a félnek, van, hogy semmi se szép; de nincs olyan, hogy nem szeretlek.

Nem tudom, milyen örökké szeretni. Milyen, ha lehozzák a csillagokat. Miként lehet valakivel megöregedni, s szép szavakban esküdni a valójában bebizonyíthatatlant...

Te vagy az a valami, ami miatt akarom, hogy a mát kövesse mindig egy holnap.

Addig várok rád, amíg tudok. Alkukat kötök a sorssal, s ha kell, a csillagokra is rácáfolok. Ha kell, időt utazok, múlt leszek érted, s azért harcolok, hogy lénye lehess a jövőmnek.

Én sose szerettelek, és sose akartalak; csak mindennél jobban, s mert mindennél jobban, ezért az ijedtség, s az, hogy eldobtalak.