Sohonyai Attila

Nélküled az ember létezik, csak minek él?

Jó lenne, ha itt lennél, a közelben, akár kicsit távol, elkezdeni újra, vagy feledni, mi volt.

Nem kell halld minden hangom. Mi hozzád szól, össze úgyse téveszted.

Hogy jó ember vagyok-e? Nem tudom, nem ér gondolatot. Tettem, s teszem, mit kell, a többi másodlagos.

Aki szeret, kisajátítással szeret. Legyen az bármilyen létforma, mivel összekovácsol titeket az élet, halálosan szeretni csak diktatórikusan lehet.

Terebélyes a magány nélküled, faltól falig feszül a semmitseérek.

Vigyázz rám, mert ha nem vagy, nem látok, és minden irtó messzire kerül tőlem, éhen s szomjan, kopogó ajakkal tétovázom, pont, ahogyan voltam előtted.

Mennyi hülyeségem viseled el... mintha fizetnének érte. Mintha angyalom lennél ebbe a megteremtetett semmibe tartó végtelen miattad-mégis valamiértbe.

Ahogyan rám nézel, én attól vagyok szabad.

Miért nem tudsz egyszer azzal az önzéssel kisajátítani, amivel én téged idestova már vagy száz emberöltő óta?

Te is könyv vagy:

Ellöknélek néha, hogy ne is légy! S hogy bár ne ismertelek volna soha meg! Mert úgy nem okolhatnék senkit azért, mennyire, de mennyire jobb ember lettem.

Köszönöm, hogy a magamra kovácsolt düh-láncokat mindig puhává tetted, hogy bennem a betörhetetlenséget ostor helyett csókokkal szelídítetted. S hogy nem fedted ellenzővel le a szemem, mert azt mondtad, akit erőből terelnek látni, az vak marad, s a világban szivárványra nem lelhet.

Az emberek nem látnak, csak néznek. Ürügy kell, hogy elfelejtsék maguk baját. Inkább sóvárognak, s vágyják életed, bele sem gondolva, hogy talán, neked sem könnyebb a világ.

Egy nő órájában nem a férfi az elem.

Ezt már ne akard összesöpörni, és ne sürögj-forogj gondos mozdulatokkal a törmelék fölött. Ne ügyetlenkedd celluksszal csúffá ragasztani; attól a kéztől össze nem forr, mi ugyanattól törött.

Sokszor a világ, a semmi, és a nincs, akkora terhet rak rám, hogy elhagy a szép, a jó, a hit. És elfogy bennem a varázs:

Ne bánd, örüld ki téged ellök, tudd; nélküle vagy több!

Szúrok és bántok, s te kikötőt adsz e zavart tengernek, míg engem elér a szárazföld-nyugalom, foglak; te ily hajótöröttségbe ne rekedj; jó veled, jó melletted.

Akkor is kell virágot fakasztani, mikor mindent beborít a rét.