Somlyó György

Hogy úgy vagy, mint a tenger, ha elhúzódsz se hagysz el, végleg elkevered hullámod fövenyemmel, mely tele van veled.

Én maradok az állandó jelennél

Ha nem vagyok magam, magam hiánya bánt, S ha magam maradok, kevés vagyok magamnak.

Nem múlik el semmi - csak attól aki gyenge elhagyni azt ami széthullt

Mindent bámulok én, ami él. Forró kamasz-inger ûz, hajt, vonz és kerget mindje után... De csak egy van, egy csak igaz szerelem, mely nem hajt útlan utakra, egy, ami ott helyben lélekzetfojtva megállít s túlnő önmaga százrétû vagy egyszerü lényén, mintha csak egyszeriben minden megnyílana benne, egy csak a megrázó perc, mely nemszûnő teljesedettség, egy - például e félig-nyílt nagy rózsa a kertben. Egy csak - amit úgy hívunk köznapi nyelven: a szépség.

A költészet az egyetlen emberek által gyakorolt mesterség, amit nem kell és nem lehet sem tanulni, sem megtanulni. Nincs és sosem volt iskolája (legfeljebb a "történetírás", az "irodalomtörténet" kreált számára utólagos "iskolákat"). Ez a tanulatlanság és tanulhatatlanság lehet az emblémája. És ez az, ami (ily módon mûveletlen) mûvelőit - mindenféle távoltartások ellenére - összetartja. Valamint az, hogy mindenütt a világon (a mi általunk ismert világon) mindenütt létezik térben és időben, mindenkor és mindenütt. Valamint az, hogy nem csak tanultsága nincs, hanem eszközei sincsenek. Pontosítva: nem lehet tudni, miképp és hogyan keletkezik.

Sokszor azt hiszem, hogy életem folytonos "mulasztás" volt. Vagy talán lehet, hogy mindannyiunké az? Ki az, aki azt hiheti, féltében visszanézvén, hogy mindig akkor és ott lett volna, ahol és amikor ott kellett volna lennie, vagy szeretett volna lenni? És azt tette vagy nem tette volna, amit tennie kellett vagy nem kellett volna tennie? Mindig ott lett volna teljes készületben este hétkor a ráosztott vagy magától kreált szerepében életének színpadán, ahogy a színészek, a zsenik és a csepürágók egyaránt, amikor megcsördül az ügyelő csengője?

Hát azt mondja a jog Majd akkor lesz jogod Ha te magad kizsarolod S ha nincs rá hajlamod Ütheted bottal a jogod Nyomát vagy magát a jogot A fő az ütés meg a bot Időtlen idők küzdelme Miképp adjunk jogot a jognak Hogy joga legyen jognak lennie.

Ami volt s már nincs az többé sosem lesz de mindig van.

Bújtunk a lomb közé, nem volt máshova bújnunk. Félrehajtott bokor meg ág sebezte ujjunk, keresve a helyet, hol minket senki se, s mi láthatunk egy rést, mely kék éggel tele; ahol magunk vagyunk, elzárva a világtól, s mégis egész világ velünk, ha a madár szól; hol lágy fekvőhelyet igér tömött avar, s az alkony betakar bársony árnyaival.

Ha nem szeretek többé romlandó lesz időm Összefut mint a tej ha nem szeretek többé

Hogy fejezzem ki magam? A peónia nem akarja magát kifejezni. Azonos önmagával, minden további nélkül. Attól olyan gyönyörû. (...) A növényi lét után sóvárgok? Az öntudatlanság nem-emberi vigasza után? Nem. Csak, hogy olyan magától értetődően legyek önmagam, mint ő. Nem virág szeretnék lenni, mint ő. Csak annyira ember, amennyire a virág virág...

Ez a perc, ez a már jelenvalóságában elfeledett, amely úgy múlt el, mintha el se jött volna, ez a megízleletlen íz, ez a parlagi föld, ez az elgurult gyöngy, ez is az életed volt, ez is egy volt a majdan oly pontosan megszámlálhatókból, egy az egyetlenekből, egy azokból, amelyeket soha többe nem lehet mással helyettesítened.

(Mi mindent tartogat számunkra minden pillanatban a világ) (Mi mindent ragad el tőlünk a világ minden pillanatban)

S ím, újra virrad a másnap... s mintha feltörsz egy szürke kagylót, könnyû morajjal az éjszaka héjából gyöngyházfalával ragyogva kifordul a hajnal.

Annyit beszéltem s mindig néma voltam, annyit mentem s máshová nem jutottam, tapinthatatlan cellák fala zár, az egyik ólomból van lágy szivemnek, másik pókhálóból fényes eszemnek, anyám, anyám, szülj engem újra már!

Szeretem ha van akit feltétel nélkül szerethetek szeretem ha feltétel nélkül szeret aki szeret.

Már csak elalvás előtt gondolok rád nem szeretlek már hát nem is gyûlöllek pedig tudom gyûlölnöm kellene ha tudnám gyûlölni akit szerettem.

Ha nem tudlak magammal megajándékozni fogadd magadba sóvár nemlétemet.

Mikor az ember átlépi egy másik ország határát, legelőször is nem az lepi meg, ami más, mint otthon, hanem ami ugyanaz. Talán azért, mert az utazás nagyon is felkelti az emberben a gyermeki képzeletet, a naiv csoda-várást és csupa rendkívülire, sose látottra, csupa "más"-ra készíti fel.