Soulwave

Tudod, a remény egy vándormadár, mindig oda fészkel, ahová senki se jár.

Lesznek még felhők és lesznek még rossz álmok, Mégsem kell félned most, én mindig itt állok, Szunnyadó alkonyban, bíborszín szárnyakkal: Bánatban boldogság, reménnyel, vágyakkal.

Vesszők helyett néha pontot kell tenni, Ha hátrálnál, inkább csak előre menni Kéne, mert vágyakból nem épült semmi, És nem kell, csak bátorság, egy kis mákszemnyi.

Hiába átkoznak, hívnak bolondnak, Inkább bolondként haljak meg holnap, Mint megbánjak bármit, ha őszintén tettem, És nem kell majd szégyellnem azt, aki lettem.

Mesélhetnék arról, hogy mi van velem, Hogy sokszor fáradt vagyok, és folyton fáj a fejem, Hogy túl kevésnek érzem mások mellett már önmagam, Pedig körülöttem lassan már mindenki ugyanolyan.

Lehet, azt hiszed, hogy mindent tudsz már rólam, Pedig a rímek mögött általában gond van. Minden szóval tőrt forgattam önmagamban, Amíg a bánatomból felépült egy dallam.

Elmesélhetném, hogy mennyit erőlködtem, Hogy ne csak a rossz oldalam lássam a tükörben, Mikor csak azt kaptam, hogy én miben hibáztam; Ha szembejöttek velem, én inkább félreálltam.